Art workshop, szír gyerekek, arab nyelvlecke és hasonló finomságok

A szerda megint nem indult túl jól, már ami a kedvemet illeti (fő a változatosság), aztán még rosszabb lett, amikor kiderült, hogy nincs reggeli. Arról nem is beszélve, hogy a kajálások közül egyedül a reggeli volt, amit igazán szerettem, akkor ugye nem volt hús, viszont volt normális sajt és nem csak az a puha, félig kenhető fajta, ami egyébként nagyon finom. Egyébként utóbbival sincs semmi bajom, de mivel itthon mindent sajttal eszem, ott eléggé hiányoltam. A kenyér meg, hát az kenyér, méghozzá elég finom, még ha vajat nem is kaptunk hozzá.
(az meg, hogy nem vettünk, nem az életképtelenség csúcsa, hanem arra az egyszerű okra vezethető vissza, hogy minden elfogyott pillanatok alatt, és senkinek nem volt kedve úgy venni hosszabb távú kajákat, hogy esetleg csak egyszer ehet belőle)

Akit érdekel, a továbbiakban többek közt egy pocsékul megszervezett art workshopról,  a reggelipénzről és az arab nyelvről lesz szó. Képekkel.
Eljött ugye az első szerda az iskolai szünet után, tehát elérkezett az ideje az első héten (!!) készített fényképek kiállításának. Ugye eredetileg egy hét fényképezés, egy hét kiállítás lett volna, de hát mit csináljunk, ha egyszer zárva az iskola. ezzel önmagában nem lett volna baj, de Ayhan egyszerűen nem jött be a meetingre, mert "nagyon fájt a torka" és orvoshoz ment (amúgy a törökök is gyógyszermániákusok, már a legkisebb fejfájásra, náthára, stb. is rögtön orvossághegyeket akarnak az emberbe tömni). Ezt Kadirtól tudtuk meg, aki fél tizenegy körül közölte, hogy akkor ma vele csináljuk a kiállítást a workshoppal, és készüljünk fel rá.

Az art workshop eredeti ötlete az volt, hogy újrahasznosított anyagokból (műanyag palack, tojástartó, vécépapírguriga, újság, kupak, stb.) készítünk dolgokat a gyerekekkel. A csoportnak összesen nagyjából egy teherautónyi ötlete volt, és ehhez kivételesen még én is viszonylag lelkesen hozzá tudtam szólni. A gond csak az volt, hogy a nyilvánvalóan meglevő alapanyagokon, vagyis az újrahasznosítandó cuccokon kívül a felszerelés pár ollóra, egy kevés ragasztóra, és még kevesebb fonalra korlátozódott, úgyhogy amikor mondtuk Kadirnak, hogy még ezt meg azt kéne venni, akkor ő nézett ránk nagy szemekkel, hogy ezt talán kicsit korábban kellett volna elkezdeni, mert délre kint kell lennünk a suliban. Mi meg mondtuk, hogy hát igen, ezt Ayhannak kellene mondani, aki mindig csak legyintett, hogy "majd szerdán", amikor előhoztuk ezt a témát.

Szóval ragasztót tudtunk még szerezni, mást nem, így nekikezdtünk az előkészületeknek. Ekkor kiderült, hogy az önkéntesek nagy részének fogalma sincs róla, hogy működik egy art workshop, de akkor már úgy voltam vele, hogy ez legyen a legnagyobb baj. Az egyik török önkéntes (akinek nem tudom a nevét, meg nem is kedveltem különösebben) felesége hozott pár elég szép és viszonylag egyszerűen elkészíthető újságpapírból font dobozkát, a többség azzal volt elfoglalva, mi Edoardóval első körben műanyagpalackokból kivágott nyakláncokat és tojástartó-virágokat készítettünk, aztán jobb híján csatlakoztunk a többiekhez (meg azért is, mert ki lettünk küldve, ugyanis az új szakácsok örömére teljes takarítás is történt). A technika amúgy érdekes, nem nehéz, és tényleg gyönyörű dolgokat lehet csinálni vele, nem sok idő alatt.

A suliba késve érkeztünk, vagyis bocsánat, török idő szerint. A szervezéshez nem szeretnék most külön kommentárt fűzni, mindenki képzelje el magának, de egy idő után kaptunk három keskeny asztalt az udvar végébe, megy paravánt, aminek a két oldalára ki lettek ragasztva a képek. Kemény egy órára. Na jó, lehet, hogy csak negyven perc volt.

ilyen cuki kosarakat lehet csinálni újságpapírból

a leglelkesebbek, akik nem csak nézték

kosárkészítés folyamatban

az árválkodó paraván

lelkesek más szemszögből

Charles úgy tesz, mintha tudna kommunikálni a törökökkel

A workshop amúgy részemről nem volt túl izgalmas, ugyanis mindenki az újságpapírosok köré csoportosult, de ők is inkább csak nézték, kipróbálni nem nagyon akarták. Egy-két ember kipróbálta a tojástartó-virágot is, de még csak el se vitték, szerintem kicsit úgy voltak ezzel az egésszel, mint a flashmobbal, nem értették, hogy mire jó. De ez legalább nem tartotta fel a focizást. Amikor becsöngettek, nagyjából varázsütésre kiürült az udvar, mi pedig összepakoltunk mindent, és hazaballagtunk ebédelni.

Ebéd után kimentünk játszani a parkba a szír gyerekekkel, akik meglepően sokan voltak (mármint az előző napokhoz képest). Frizbiztünk és fociztunk velük, nagyon élvezték. Mavival és Laurával elég sokáig maradtunk, de amikor már nagyon kezdett eldurvulni a játék, akkor úgy döntöttünk, hogy mára elég volt ennyi, és elosztottuk a Gergőtől kapott, költözésből maradt kekszeket meg édességeket közöttük, nagyon örültek neki. Amúgy a gyerekek nagyon cukipofák, ablának hívtak mindig, amibe mondjuk minden alkalommal egy kicsit beleszakadt a szívem, meg az elköszönésbe is, de abban amúgy se vagyok jó... Csak azzal tudtuk "lerázni" őket, hogy minden töröktudásomat latba vetve megígértem nekik, hogy másnap is megyünk (ez kimerült a yarın, yarın hajtogatásában, amíg meg nem értették, mit akarok).

Mivel Süleymannak délután egyetemre kellett mennie, a török órát egy idősebb török férfi tartotta, és egy részről rettenetesen unalmas volt (az a fajta, aminél már csak azért se figyelek oda), másrészt pedig az ábécétől kezdte, amit azért már azok is tudtak, akiknek nem ment annyira jól a nyelv. Úgyhogy Süleyman este örülhetett, mert a csoport fele felkereste, hogy közölje vele, hogy "you are the best Turkish teacher". Óra után volt egy viszonylag rövid és siralmas megbeszélés, amin Ali bejelentette, hogy életbe lép a reggelipénz-rendszer, ami azt jelenti, hogy egy hétre 10 lírát kapunk reggelire. Ez 1000 forint. 5-7 reggelire. Képzelhetjük, mennyire lelkes volt mindenki - ez még nekem se elég, nemhogy a nálam nagyobb embereknek. De hát ne legyünk telhetetlenek, osszuk meg, vásároljunk együtt, Ali szerint.

Este háromnegyed nyolctól Saidát búcsúztattuk, akinek hihetetlenül gyorsan elszállt az egy hónapja (ami egyben ugye azt is jelentette, hogy már mi is félidőnél vagyunk, és mivel P még mindig/már megint meglehetősen hiányzott, ennek valahol eléggé tudtam örülni). Annak viszont cseppet sem örültem, hogy Saida elment (egyébként az utolsó pár napban alig lehetett ráismerni, szó szerint, ugyanis levette a kendőjét és szemüveget hordott, először szerintem mindenki azt hitte rá, hogy új önkéntes). Megkapta a youthpassát, meg egy kis ajándékot a szervezettől, és egy posztert az önkéntesektől.

Az est zárásaként pedig bent maradtam a török órán, amit Tareq tartott Tamásnak, Rebeccának, Juliának (és Gergőnek, aki szintén csak bent maradt). Hát, mit ne mondjak, elég sok nyelvet tanultam már, és komolyan mondom, hogy nekem a kínai kiejtés és írás sokkal könnyebben tanulhatónak tűnik, mint az arab, és nem a jobbról balra való írás miatt. Háromféle "h"hang és kétféle "r", "d" van, sőt, ha jobban belegondolok "sz"-ből is háromféle van, illetve egy csomó hang, amit nagyon mélyen, torokban kell képezni (a, sza, ka, da, ta), és az írásrendszer is nagyon eltér mindentől, ami ismerek. A rövid magánhangzókat például csak a mássalhangzók alatt/felett jelölik egy-egy vonással vagy karikával (magánhangzókban nem túl gazdag a nyelv: a, e, i, o, u), de inkább csak a kezdőknek, a rendes arab szövegekben már nincsenek jelölve, ha jól tudom. Meg persze jobbról balra írnak-olvasnak, de úgy érzem, hogy ezzel a problémával a legkönnyebb megbirkózni... Mindenesetre lelkesen próbálkoztunk az ábécével (pontosabban a hangokkal), nekem még viszonylag jól ment, legalább egyszer sikerült mindet eltalálnom.

az arab ábécé, jobbról balra kell olvasni

Mindezen nehézségekért cserébe viszont az arab világon belül elég jól megértik egymást az emberek, például Tareq (Jordánia) és Shereen vagy Omaima (Egyiptom) teljesen jól el tudtak egymással beszélgetni, és a szírekkel is ugyanilyen jól megértik magukat. Persze vannak kivételek: ahol például hosszabb francia megszállás volt, annyira átalakult a nyelv, hogy alig értik egymást, tehát Mohával (aki marokkói arabot beszélt) már nem igazán tudtam arabul kommunikálni.