Motiválatlanság, költözködés és kaja

A következő hétfő meglehetősen borzalmasan indult, azt mondjuk nem sikerült eldöntenem, hogy azért, mert megint reggel fél héttől kezdve folyamatosan szólt a Für Elise (az egy saroknyira levő iskola csengőhangja, és mivel túl sok gyerek van és túl kevés iskola, két csoportra bontva járnak suliba a gyerekek, és az első csoport fél hétkor kezd...), vagy mert amúgy is vacakul aludtam és korán felébredtem a többiekre. Mindenesetre a délelőtt nem telt sokkal jobb hangulatban...

(vigyázat, sok szöveg, kevés kép)

Iskolai activity nem volt aznap, ugyanis nem volt mit csinálni (nem voltak új-használt kartondobozok, amikből szemetest készítünk az osztályokba, az information-activity pedig valahol elsorvadt). Ráadásul a csapat egy része kissé másnaposan majdnem fél órát késett - ebből török módra ott helyben nem lett balhé, csak csendben, a hátunk mögött lettek leteremtve az illetők, nem is kicsit. Mindenesetre a délelőtti activity kimerült az énekekek gyakorlásában, amit senki nem csinált kifejezetten lelkesen, én meg még halk is voltam, úgyhogy ebédszünetben Helga, Charles és Nadège társaságában hangerő-emelő próbán vehettem részt Ayhannal. Képzelhetjük mennyi kedvem volt hozzá, ami még hagyján, de én ha akarok se tudok nagyon hangosan beszélni (vagyis igen, de azt már visításnak hívják, érdekes módon amikor gyerekeknek tartok előadást mégis odafigyelnek és hallják amit mondok, bár ez most nem tartozik ide), az éneklésről meg akkor már ne is beszéljünk. Normális esetben esély sincs arra, hogy én énekeljek, ha nincs legalább tíz másik ember, akik mellett elveszik a hangom. Na jó, öt, de az a minimum. És Ayhannak sem sikerült meggyőznie az ellenkezőjéről, úgyhogy szerintem kicsit meg is sértődött rám, de most mit csináljak, nem fogok a kedvéért megváltozni.

Délután kimentünk játszani a parkba, de egyrészt kicsit kaotikus volt, egyszerre fociztunk meg frizbiztünk, ami eléggé igénybe veszi az ember koncentrálóképességét (de ez még nem volt igazán baj), másrészt meg a főleg nagyzási mániában szenvedő török srácok jöttek, nem pedig szír gyerekek, és nem akarták megérteni, hogy ez nem focipálya és frizbit sem kell kidobni a világból. Valószínűleg nem csak én voltam elégedetlen a helyzettel, mert másfél óra után feladtuk és visszavonultunk.

A délutáni/esti program Gergő kiköltöztetése volt a lakásból való kiköltöztetése volt (pontosabban Tamásékhoz a party flat-be való átköltöztetése), ez úgy nézett ki, hogy Norbival és Tamással (meg persze Gergővel) a lakásba (ami mellesleg sokkal jobb, mint a basement, ahol mi laktunk, külön szobája van az embernek meg ilyenek), ami igazából egy fél ház, és átvittünk egy csomó zacskót meg táskát. Persze ez nem volt ilyen egyszerű, mert például mindenképp meg kellett nézni az egyik üvegpolc alatt található kutat vagy mit, ami egy jó mély lyuk volt és ki lehet találni, hogy a három nagydarab jó magyar férfi kit akart leküldeni aranyat keresni. Bár az arany nem jött volna rosszul, de a klausztrofóbiámnak nem biztos, hogy jót tett volna egy kirándulás...

Ezen kívül persze a magyar ember nem lenne magyar ember, ha nem akarna minden mozdíthatót elvinni, Tamás és Norbi is vitték volna az egész házat, a harmadikon/padláson, ami most raktárként, régebben pedig irodaként funkcionált például biztos nem maradt volna semmi, se poszter, se ventillátor, se szőnyeg, se gördeszka. Azért valahogy sikerült megoldani, hogy csak a cuccok felének keljen lába, és lenti vitrin is megmaradjon (bár onnan őszintén szólva én is szívesen elemeltem volna egy-két dolgot), én kaptam egy körömlakkot (amiről azóta sajnos kiderült, hogy használhatatlan, pedig tök szép színe van) meg egy sampont (utóbbi meglehetősen jól jött, mert az enyémet lenyúlta valaki, szappannal meg nem vicces hajat mosni). Ja, és a török Neocitranról ne feledkezzek meg, bár később nem használtam, de azért köszi! Ezen kívül volt sok kaja, aminek a nagy részét Norbi lenyúlta (többek közt a ketchupot és a majonézt, amit én akartam :( ), de azért némi tea és menengic útközben Verenának és Rebeccának is jutott (így jár, aki jökor van jó helyen).

Miután visszatértünk a GEGED-be, még beszélgettünk mindenféléről, majd meglátogattuk Carlost (akit mindenki imád, de mondjuk az se lenne baj, ha ezt a szeretet a takarításban is kimutatták volna), és táncoltam vele. Carlosnak amúgy meglehetősen jó dolga volt, még akkor is a kertben maradt, ha nyitva hagyta valaki a kaput (ezt a szokást mondjuk a mi kutyáink is átvehetnék), ezen kívül annyit kapott enni-inni, hogy csak na. Amikor például szombaton stoppolni mentünk, Sandro két egész kenyeret meg egy liter vizet adott neki, mondván, hogy de hát megitta meg megette... Aztán egy idő után késő lett, és mindenki eltűnt, de mi Gergővel valahogy fent ragadtunk a volunteers' roomban és leginkább Szegedről nosztalgiáztunk, még meg is néztük Google Maps-en, hol laktunk Szegeden belül. Nekem jó hosszú volt a listám...

A keddi reggelem már csak fele olyan depressziósan indult, mint a hétfői, de azért még mindig nem voltam csúcsformában. Mondjuk nem csak én, alig sikerült összekaparni egy videóra való ötletet (viszont legalább volt időm kifesteni a körmömet meetin előtt, ami dobott egy kicsit a hangulatomon). Mindenki elvesztette a motivációját a projekttel kapcsolatban. Végül kivonultunk a szír negyedbe filmezni, újabb szemétkupacokat, tehát Sandro filmezett, mi pedig álldogáltunk és napoztunk, illetve és Nataliával beszélgettem, meg Irmával (egy új grúz önkéntes, aki egy hónapra érkezett). Utána viszont be lettünk hívva a sarkon levő szír étterembe (aminek még fészbuk oldala is van!) egy teára. Teát ugyan nem kaptunk, csak vizet, de helyette kaptunk sültkrumplit tartármártással meg valami piros szósszal, ami eredetileg ketchup lehetett, de én még sose ettem, de még csak nem is láttam fahéjas ketchupot, szóval azért teljesen nem vagyok benne biztos. Utána pedig nagyon-nagyon finom falafelt kaptunk valami kevésbé finom joghurtos szósszal, végül pedig közös fényképet is készíttetett a bácsi, aki behívott minket.

kajára várunk

egyetek szír kaját, mer' az jó!

Miután befejeztük a falafelt, visszamentünk ebédelni, ami mondjuk nem volt rossz, de azért a falafelnek nyomába se ért! Utána elmentünk tiszta utcát is lefilmezni, közben belebotlottunk valami sorozat filmezésébe, Sandro mindenképpen el akarta kunyerálni 20 percre a kamerát, de végül a sajátunkkal (vagyis Lauráéval) videózott, nekünk pedig annyi dolgunk volt, hogy ne vessünk árnyékot az útra. Ezután megint visszatértünk a GEGED-be, és Sandro felvette még a reggel elkészített papírokat, török feliratokkal, meg egy szemétválogatós jelenetet, aztán "segítettem" összevágni a videót, de az inkább csak annyiból állt, hogy néztem, ahogy Sandro csinálja, hátha rám is ragad valami okosság. Ez nem tudom, mennyire jött össze, mindenesetre ez lett belőle:



Miután végeztünk, megint meeting volt 17.20-tól, ami igazából nem is volt meeting, hanem az ENSZ-től jött valami emberke felmérést végezni a biztonságérzetünkkel kapcsolatban, hogy tudjanak majd javítani rajta. Szerencsére egész tűrhetően beszélt angolul, meg nem tartott sokáig az egész, de elég unalmas volt. Mindenkinek fel kellett írnia három dolgot, ami nyugtalanítja vagy félelmet kelt benne Antepben, nagyjából előre lehetett látni, hogy mik lesznek a cetlikre írogatva, és nem is lett nagy meglepetés. Az első három helyen a sötétben hazamenés lányként, a közlekedés és a bámulás állt (bámulás alatt azt értem, hogy a törökök nagyon megbámulják az európaiakat/ázsiaiakat/afrikaiakat). Mindenesetre én vagy nem töltöttem ott elég időt ahhoz, hogy féljek, vagy nem tudom, de nagy nehezen sikerült csak kiszenvednem magamból egy félelmet (buszon utazás őrült sofőrökkel). Persze nekem soha nem kellett éjszaka hazamennem, csak le az alagsorba. A közlekedés szerintem annyira nem vészes (már amikor nem rángatnak meg rohangálnak, hanem tudok a saját tempómban közlekedni a kocsik között), bámulni meg vagy engem bámultak kevésbé, vagy otthon is ugyanennyire bámulnak, mert nyomi vagyok, mindenesetre az nekem szinte fel sem tűnt.

ez nem saját kép, hanem innen csórtam:
http://yemekgunlugum.blogs.com/

Este ráerőszakoltam magam a Sankoparkba (bevásárlóközpont, háromemeletes) tartó csapatba, mert véletlenül meghallottam, hogy ott lehet pizzát kapni (persze a lahmacun is finom, amit török pizzának hívnak, de kb. annyi köze van a rendes pizzához, hogy tészta és lapos, szóval már kicsit pizzahiányom volt), persze azért nem nagyon tiltakoztak, és persze a végén nem ettem pizzát, csak kumpirt. A kumpir krumpliból készül, és Gergő kommunikált az árussal helyettem, mert ha van, aki jobban beszél törökül, mint én, akkor minek erőltessem meg magam? Igaz, hogy közben velem meg angolul beszélt néha, de azt legalább értem. Na, szóval a kumpir úgy néz ki, hogy egy nagy krumpliból kikanalazzák a közepét és összekeverik vajjal meg mindenféle mással, az én esetemben sajttal, gombával, olajbogyóval és kukoricával, aztán az egészet belerakják a krumpliba, megy rá egy kis ketchup/mustár/majonéz, és kész, lehet kanalazni. Nem volt rossz, csak sok volt, a végét már nem tudtam magamba erőszakolni. De azért Rebecca sütijeit, amik körbejártak, megkóstoltam, csoda, hogy nem lettem cukorbeteg tőlük (csoda, hogy nem cukorbeteg az összes török). Még érkezéskor csatlakozott hozzánk egy török lány, aki nagyon akart angolul beszélni, aztán vissza is jött velünk a GEGED-be, hogy megnézze, önkéntesnek akart jelentkezni. Játszottunk pár kör Unót azokkal, akik még nem unták halálra magukat tőle (mondjuk nem tudom, hogy engem hogy lehetett rávenni, de ezt már nem fogjuk megtudni), aztán valahogy szóbajött Petőfi, és kiderült, hogy Sandro Petőfi Sándor utcában lakik Tbilisiben. A grúzok nem csak furán beszélnek, de furán is írnak, úgyhogy nem tudom, hogy van grúzul, de természetesen sem a Petőfit, sem a Sándort nem tudjék kimondani.