Fényképezünk és szórólapozunk

egy korábbi kép

Sok hét után ismét elmentünk fényképezni (ugye emlékszünk, hogy az eredeti terv szerint minden első héten fényképezünk, amiből aztán kiválogatjuk a jó fotókat és minden második héten kiállítást csinálunk?). Ezúttal a téma a következő volt: állatok a szemétben, ami egyébként nem lett volna rossz, ugyanis elég sokszor láttunk macskákat a szemétben kutakodni kaja után. Kutyákkal számomra meglepő módon sokkal kevesebbet találkoztunk (azért meglepő, mert stoppolás közben sokkal többet láttunk arányaiban, mint amennyivel a városban találkoztunk). Tamás szerint ennek az volt az oka, hogy tél elején összegyűjtik őket "menhelyekre", ahonnan csak tavasszal engedik ki őket, vissza az utcára. Állítólag ősszel-nyáron ott is sokkal több kutya volt, aztán egy csapásra eltűntek, szóval lehet benne valami.

Valaki magyarázza el nekem a török logikát.

A környezetvédelemről

Kalandjaim folytatódnak a február 17-i héttel.
A hétfői "information activity" azt hiszem az egész projekt mélypontja volt, és kivételesen nem csak én húztam fel magam rajta, hanem az egész csoport. Azért néha kell a változatosság.
De nyugi, nem erről fog szólni az egész bejegyzés, lesz szó megint a szír gyerekekről, csinálunk új videót (mert akkor még nem tiltották le a Youtube-ot Törökországban sem), és végre elmegyek vásárolni is a bazárba.

Egy nyugis hétvége, és egy kicsit átmegyek nyelvészbe

Ez egy kicsit rendhagyó bejegyzés lesz, ugyanis a hétvégén annyira nem történt semmi, hogy még írni se tudok róla, pedig általában a semmiről is aránylag hosszan tudok értekezni. Ugyanakkor már régóta keresem az alkalmat arra, hogy egy kicsit többet írjak a török nyelvről, egy laikus magyar szemével, ez pedig remek alkalomnak kínálkozik. És mivel meglehetősen nagy nyelvi zűrzavar volt az egyesületen belül, arra is megragadom az alkalmat, hogy az itthon kevésbé ismert nyelvekről is ejtsek pár szót, amikkel sikerült megismerkednem: pár mondat a már említett arab, és a még nem említett grúz nyelvről, persze szigorúan csak az érdekesség kedvéért.

A Carlos-botrány és egyebek

Emlékeztek még Carlosra? Itt több, mint egy hónapja írtam róla, de valójában egy hét telt el azóta, hogy befogadtuk. Emlékeztetőképpen itt egy kép róla.
Hát, Carlos egy hétig volt velünk, és az eltűnése kisebbfajta botrányként pattant ki, annak ellenére, hogy azért lehetett számítani rá.
Ezen kívül: szórólapot terveztünk, áram- és internethiánnyal kellett szembenéznünk, körbemasszíroztuk egymást (megint), búcsúztattunk.

Art workshop, szír gyerekek, arab nyelvlecke és hasonló finomságok

A szerda megint nem indult túl jól, már ami a kedvemet illeti (fő a változatosság), aztán még rosszabb lett, amikor kiderült, hogy nincs reggeli. Arról nem is beszélve, hogy a kajálások közül egyedül a reggeli volt, amit igazán szerettem, akkor ugye nem volt hús, viszont volt normális sajt és nem csak az a puha, félig kenhető fajta, ami egyébként nagyon finom. Egyébként utóbbival sincs semmi bajom, de mivel itthon mindent sajttal eszem, ott eléggé hiányoltam. A kenyér meg, hát az kenyér, méghozzá elég finom, még ha vajat nem is kaptunk hozzá.
(az meg, hogy nem vettünk, nem az életképtelenség csúcsa, hanem arra az egyszerű okra vezethető vissza, hogy minden elfogyott pillanatok alatt, és senkinek nem volt kedve úgy venni hosszabb távú kajákat, hogy esetleg csak egyszer ehet belőle)

Akit érdekel, a továbbiakban többek közt egy pocsékul megszervezett art workshopról,  a reggelipénzről és az arab nyelvről lesz szó. Képekkel.

Motiválatlanság, költözködés és kaja

A következő hétfő meglehetősen borzalmasan indult, azt mondjuk nem sikerült eldöntenem, hogy azért, mert megint reggel fél héttől kezdve folyamatosan szólt a Für Elise (az egy saroknyira levő iskola csengőhangja, és mivel túl sok gyerek van és túl kevés iskola, két csoportra bontva járnak suliba a gyerekek, és az első csoport fél hétkor kezd...), vagy mert amúgy is vacakul aludtam és korán felébredtem a többiekre. Mindenesetre a délelőtt nem telt sokkal jobb hangulatban...

(vigyázat, sok szöveg, kevés kép)

Sok-sok alvás és egy borzalmas állatkert

Vasárnap végre-valahára addig fetrenghettem az ágyban, ameddig csak akartam (alvásnak csak azért nem merem nevezni, mert minden kis vacak zajra felébredtem, mint például a hajnali müezzin vagy a többiek szobába járkálása), ami elég jól esett, csak valamikor fél tizenkettő után másztam fel a földszintre. Reggeli persze nem nagyon volt, néhány péksüti árválkodott még az étkezőben, sajtos, illetve pisztáciás töltelékkel, ezekből elpusztítottam néhányat, mert azért néha nekem is kell ennem, de nem mondhatnám, hogy jól laktam velük. Evés közben jött Silvia és kérdezte, hogy nem akarok-e menni az állatkertbe velük, hát hogy a fenébe ne akarnék, mondtam, annak ellenére, hogy eredetileg pihenős napot terveztem. Mint utólag kiderült, valószínűleg jobban jártam volna, ha nem megyek, de hát ezt akkor se hittem volna el, ha valaki járt már volna az állatkertben...

Maraş

A másnaposságot megelőző intézkedéseim (vagyis hogy nem iszom sok alkoholt) nem igazán voltak sikeres, leginkább azért, mert a kialvatlansággal is kombinálódtak. Fél hatkor ébredtem fel, tehát jóval korábban a kelleténél, és nem is tudtam visszaaludni, úgyhogy feküdtem az ágyban és reménykedtem, hogy indulásig jobban leszek. Ez meg is történt, viszont aztán a busz meg a török vezetési stílus nem sokat segített a hányingeremen...

Norbival, Nadège-zsal és Rebeccával indultunk, ami a legtöbb kocsiban elég vicces helyzeteket eredményezett, ugyanis általában olyanok vettek fel, ahol az első két ülésen ült már valaki, így négyünknek hátulra kellett bezsúfolódni.

A hét fénypontja: Carlos

Csütörtök délelőtt annyira nem történt semmi, hogy nagyon. Mármint azon kívül, hogy a szokásos morcos hangulatban ébredtem, meg hogy mindenki elénekelte egyszer a koncertre választott dalt (ez aztán a próba!). Utána nagyjából másfél órán keresztül skypoltunk P-vel, majd ebéd után az udvaron válogattuk a szemetet (a suliban két hetes szünet volt, így oda nem mentünk), papírt meg műanyagot külön, meg kiderült, hogy nem minden műanyagot meg nem minden papírt visz el a gyár... aztán jó sokáig köhögtem utána, mert iszonyatosan szállt a por az udvaron, és ugye az egész garázs teli volt szeméttel, és mindet meg kellett csinálni egyszerre.

Két nem túl izgalmas nap és egy cultural night

Na, szóval a blog nem halt meg, csak most kilenc napig úton voltam, de igyekszem minél hamarabb bepótolni az elmaradást!

A következő hétfő megint nem indult túl izgalmasan, főleg az előző rohanós hét után. Délelőtt megint újradobozokat eszkábáltunk, majd bevittük őket a suliba (egy papír, egy műanyag minden osztályba, ahová jutott). A nagyobb darabokból kettő az egyben szelektív dobozokat csináltunk (éljen a lustaság!), egyszerűbb volt egy válaszfalat berakni középre, mint új falakat készíteni nekik. Utólag egyébként ez nem bizonyult a legtökéletesebb megoldásnak (a válaszfalak egy idő után feljöttek és összekeveredett a két oldal), de hát semmi sem lehet tökéletes. A kép bal alsó sarkában látható dobozt később nagyon utáltuk, mert ugye ezek nem egyszer használatosak, több héten keresztül kell kiszedni belőlük a szemetet, és hát ennek a felépítése nem igazán alkalmas erre. Nem tudom, ki csinálta, de nem volt a legjobb ötlet...

Mardin

Miután elhagytuk Diyarbakırt, lesétáltunk a Tigris folyóhoz, és megnéztük a tízlyukú hidat (az erről készült képek szintén az elveszettek közt vannak, úgyhogy sajnos nem tudom megmutatni). Utána elindultunk egy hosszú és sáros úton, miközben szorgalmasan reménykedtünk, hogy nem kell gyalog menni az autópályáig. Szerencsére jött egy kisbusz, ami felvett minket, aztán mondták, hogy hét líráért elvisznek minket Mardinba (kb. 92 km). Hét líra nem sok, fejenként sem, de ha már egyszer stoppol az ember, akkor elvből nem fizet, szóval elkezdtem bőszen hajtogatni, hogy hayır, hayır, biz gönüllüyüz, para yok, para yok, otostop mire kitettek minket egy benzinkútnál, hogy jó, akkor menjünk, ahogy tudunk. Amúgy a sofőr elég rendes volt, megadta a számát, hogy ha Mardinban bármi gondunk van, akkor hívjuk nyugodtan.

Hogyan nem stoppoltunk Diyarbakırig

Ahogy a héten már korábban elhatároztuk és leszerveztük a couchsurfinget, az első úticél a nagyjából 180 km távolságra levő Diyarbakır volt. Ebéd után rögtön indultunk, én Nataliával és Volodimirral mentem együtt, és én voltam a csapatban, aki "beszélt" törökül (el tudjátok képzelni nagyjából, hogy ez mit jelent, ugye?). A töröktudásom nagyjából annyiban merült ki, hogy helló, hova megyünk, honnan jöttünk, mit csinálunk (igen, három, vagyis két hét alatt ennyi telt csak tőlem, valahogy nincs igazán motiváció, kivéve persze amikor használni is kéne), szóval el lehet képzelni mennyire éreztem magam magabiztosnak. Mindenesetre sikerült megértetnem a kamionosokkal, akik a városban vettek fel minket, hogy stoppolunk és ne a buszpályaudvarra vigyenek minket, hanem az autópályához...

On-arrival tréning Urfában - második rész

kendőt húztunk, hogy megnézhessük
Ábrahám szülőhelyét a barlangban

Csütörtök reggel már egyáltalán nem voltam rosszul, és hogy ezt az állapotot fenntartsam, nem is mentem le reggelizni, csak 9-re a találkozóra. A délelőtt viszonylag eléggé unalmasan telt, a fogadó és küldő szervezet, illetve az önkéntes mindenféle kötelezettségeiről és jogairól beszélgettünk meg készítettünk posztert. Biztos voltak, akik élvezték, de én teljesen feleslegesnek éreztem az egészet (arról nem is beszélve, hogy voltak, akik már szeptember óta önkénteskednek Törökországban, de még csak most jöttek on-arrival tréningre). Viszont kaja szempontjából elég jó nap volt, egyrészt mert Wiola rájött, hogy sok ilyen-olyan golyó közül az egyik fügegolyó, ami ugyan iszonyatosan édes, ugyanakkor iszonyatosan finom is. Másrészt pedig ebédre a vega kaja sajtos pida volt, ami annyira finom volt, hogy el se tudom mondani, de sajnos nem tudtam megenni az egészet, mert nem fért belém...

On-arrival tréning Urfában - első rész

On-arrival tréningje általában csak a hosszútávú önkénteseknek van, de ha a rövidtávú önkénteseknek szerencséje van, és pont tartanak on-arrival tréninget és pont van még hely, akkor ők is részt vehetnek rajta. Ez történt a mi esetünkben is, érkezés után egy-két nappal Ayhan szólt, hogy jelentkezzünk este kilencig a tréningre, mert mehetünk. A helyszínnel már nem volt ekkora szerencsénk, ugyanis az alig 250 kilométer távolságra levő Şanliurfába kellett utazni, amit máskor stoppolva is könnyűszerrel meglátogathattunk volna. De hát ne legyünk telhetetlen, így is kaptunk majdnem egy egész szabad hetet...

Hotel El-Ruha

Január 28-án, kedden délelőtt indultunk 11-kor (miután Laura isteni tojásrántottát készített reggelire és megrendeltem néhány könyvet, mert épp akció volt az Alexandránál) egy bérelt kisbusszal. Az út két órás volt, ennél többet sajnos nem nagyon tudok mondani róla, mert kb. az egészet végigaludtam. Egy körül értünk a hotelhoz, kipakoltunk, leadtuk az útlevelet és kettesével beosztottak minket szobákba (én Helgával került egy szobába), aztán kaptunk kártyát a szobához. A hotel neve Hotel El-Ruha (ez a város régies neve, illetve a ruha mint később kiderült, egyben egy meglehetősen sértő lengyel szó...).

Egy kis nyugi

Elöljáróban: ez nem lesz egy hosszú bejegyzés, mert hát bármennyire is jó a pihenés néha, sokat írni nem igazán lehet róla...

Dixit lapok

Vasárnap ugyanolyan esős idő volt, mint szombaton, sőt, talán még egy kicsit rosszabb is. Aznapra nem terveztünk utazást, de esőben én nem is szívesen mentem volna. Viszont olyan jó volt végre délig aludni! Nem szólalt meg a Für Elise változó időközönként (ugye a közeli suli csengője) és nem kellett meetingre se menni. Végre sikerült P-vel skypolni (ez kizárólag akkor lehetséges, ha az internet hajlandóságot mutat az együttműködésre), illetve e-olvasót letölteni a telefonomra (még indulás előtt próbálkoztam vele, de nem akart sikerülni), úgyhogy rögtön el is kezdtem folytatni a Számláló a nullára-t, amit még otthon kezdtem el rendes könyvben olvasni. Délután-estefelé játszottunk pár kör Dixitet, amit Rebecca nővére és az ő barátnője hozott, akik pár napra jöttek látogatóba (és egyébként Budapesten vannak Erasmusszal júniusig). A játék lényege, hogy mindenki kap öt lapot (amikkel mi játszottunk, nem pont ilyenek voltak, de hasonló grafikájúak, szerintem zseniális), és minden kör elején valaki mond egy szót és képpel lefelé lerak egy lapot. Utána mindenkinek raknia kell egy képet (lefelé fordítva), amire illik a szó vagy kifejezés, amit a kezdő játékos mondott. Meg kell keverni, aztán felfordítani a lapokat, és ki kell találni, hogy melyik volt az eredeti. A pontozás kicsit bonyolult, de azt is viszonylag hamar meg lehet érteni. Mindenesetre nekem nagyon tetszett a játék, ha hazamegyek, majd én is beszerzek egyet.

Egy esős nap Adanában, avagy nem mindig fenékig tejfel a stoppolás sem

Szombat reggelre hajnali hat órás indulás volt kitűzve, ami azt jelentette, hogy én is ötkor ébredtem a többiekkel együtt (végre sikerült kifogni a müezzinen!). A hat órás indulásból persze nem lett semmi, majdnem egy órával később indultunk el. Az autópályáig busszal mentünk ki, és ott kezdtünk stoppolni Adana felé. Én Norbival mentem, és mi voltunk az utolsó, akiket felvettek, több mint fél órát kellett várnunk az első kocsira, ami aztán nem sokkal később ki is rakott minket.

(www.stevewiens.com )

Mozaikmúzeum

 

ez sem saját kép, de kb. ilyen volt
(a kép innen: cookit-cookit.blogspot.com)

Péntek reggel nem igazán éreztem jól magam, Natia és Helga pedig főztek, úgyhogy nem mentünk a parkba. Igen, grúz nap volt, khadzsapurit csináltak reggelire (remélem jól írtam a nevét, kiejteni képtelenség, mert a grúz nyelv teli van számomra kiejthetetlen köpködős torokhangokkal), gyakorlatilag nagyon vékony tésztában sütött sajt. Isteni finom volt, szerintem én ettem a legtöbbet belőle (ami azért nagy szó). A csoportunkhoz csatlakozott két ukrán, Natalia és Volodimir, előző éjszaka érkeztek és ők is velünk együtt mennek majd haza. Takarításkor ezúttal a meeting room jutott nekem, Mohával együtt takarítottunk.

Wasteland

Szerda reggel a kedden megbeszéltek szerint kimentünk a parkba Helgával, nagyjából egy órát voltunk kint. Elég furán néztek ránk az emberek, de valószínűleg inkább azért, mert nem törökök vagyunk, mint a tevékenység miatt. Mindenesetre jól esett a mozgás, de mire kezdődött (volna) az aznapi activity már megint teljesen trutyi voltam (az alváshiányt elég nehezen viselem...). A program egyébként az előző héten készített (és egyébként utólag általam színkorrigált) fotók kiállítása lett volna a suliban, ez viszont elmaradt, mert az iskolában következő héttől tanítási szünet van és ilyenkor már nem nagyon mennek be a gyerekek. Ehelyett azt kaptuk feladatnak, hogy minél több helyen terjesszük az eddigi videókat (igen, ekkor kaptatok tőlem sokan fészbuk-üzenetet), de ez nyilván nem tartott másfél órán keresztül, úgyhogy a délelőtt nagy része semmittevéssel és Unózással telt. Folytattam a csomózott karkötőmet, mire a lányok rögtön megkérdezték, hogy megmutatnám-e nekik. Nem volt idő, hogy mindenkinek elmagyarázzam, de Annának nagyjából megmutattam.

Szelektív dobozok és szír gyerekek

A hétfő délelőtti program az volt, hogy elzarándokoltunk az utcában levő boltokba, és kartondobozokat gyűjtöttünk, amikből aztán szelektív dobozokat készítettünk az iskolába, külön papír és műanyag felirattal (a már az iskolában levők elég vacakok, vékony kartonból vannak, könnyen kiszakad az aljuk, meg ilyenek). Úgyhogy mi most készítünk nekik extrahiperszupererős szelektív dobozokat rengeteg celluxszal körbetekerve, amiben gyűjthetik szelektíven a papírt meg a műanyagot, amit mi csütörtököként szétválogatunk. Miután elhasználtuk az összes dobozt, átvittük őket a suliba és kicseréltük a régieket az újakra (a gyerekek persze megint néztek, hogy mi a fenét csinál itt ez a sok ember a dobozokkal, de már egészen kezdek hozzászokni).

Zeugma

A vasárnap reggel egy kis kavarodással indult, ugyanis két csapat volt, az egyik Kilisbe ment (Kilisről kb. azt kell tudni, hogy közel van a szír határhoz és ezért olcsón lehet ott alkoholt beszerezni), a másik pedig Belkıs-Zeugmába (erről meg majd később, hosszabban). Én az utóbbiba tartoztam, Rebeccával (német önkéntes a gyerekprojektben) és Sandróval mentem, ugyanonnan indultunk, ahonnan tegnap, de most mi voltunk az utolsók, akiket felvettek.

Halfeti - az első stoppolós élményem

ez nem az én kezem, de lehetne az is, főleg, ha rövidebb körme lenne

Na, elérkeztünk a hétvégéhez, végre valami izgalmas is történik. Szombaton Halfeti-Rumkalébe utaztunk, stoppolással. Ez volt életem első stoppolása, szóval természetesen izgultam egy kicsit, de egy percig sem gondoltam, hogy nem kéne belevágni. Péntek este beosztottuk a csapatokat, én Szabival és Mavival kerültem egy csoportba. Reggel hétkor indultunk (kicsit ironikusnak éreztem, hogy hétvégén három órával korábban kell kelni, mint a hét többi részén, de valamit valamiért).

Egy kis háttérinfó

Törökországról és Gaziantepről. Persze mindkettőről könyveket lehetne írni, ami nekem nem célom, csak néhány fontosabb információt akarok leírni, amikből talán a többi bejegyzés is könnyebben érthető lesz. Meg persze a szubjektív véleményhez az első benyomások is hozzátartozna, nehogy már kimaradjanak!

Először is: Törökország nagy. Igen, tudom, ezt mindenki tudja, de nekem a távolságok mindig olyan megfoghatatlanok, és az, hogy kb. ugyanannyit utaztam Budapesttől Isztambulig, mint Isztambultól Gaziantepig, már valahogy nagyon fura. A távolságok teljesen átértékelődnek, pl. ami 200-250 km távolságra van tőlünk, az még közel van. Magyarországon az már általában az ország másik vége, vegyük például a Herceghalom-Szeged távolságot, amit elég sokszor tettem meg az elmúlt két és fél évben...

Képek, flashmob és takarítás

A szerda fotó-napnak lett kinevezve, úgyhogy miután reggel sikerült megnéznünk a kedden elkészült videót (kb. háromnegyed órát vett igénybe, mire sikerült, mert vagy hang nem volt vagy nem tudtuk teljes képernyőn nézni, a végén meg mindenki betódult az irodába és ott néztük számítógépen) két csoportra oszolva elindultunk szemetes helyeket fényképezni. Ezekben nincs hiány Gaziantepben, aki valamelyik magyar város koszosságára panaszkodik, az ne látogasson ide, mert szívrohamot kap (mint én, amikor először megláttam a random szemétkupacokat random helyen). Őszintén szólva kicsit az az érzésem, hogy a környezetvédelmi projekt keretében először inkább arra kéne koncentrálni, hogy az emberek egyáltalán a szemetesbe dobják a szemetet, ne pedig az utcára, hol van innen még a szelektív gyűjtés...

Az első két nap

Állítólag elkezdeni a legnehezebb mindent, amivel mondjuk általában nem értek egyet, mert nagyon lelkesen tudok belevágni random dolgokba, aztán félbehagyni őket. De most inkább nyűgös voltam, mint lelkes, szóval igenis nehéz volt az eleje.

a szoba

Az egyik kényes pont az volt, hogy ugye négy emberrel költöztem egy szobába, és tekintve, hogy minden kotorászásra, csoszogásra, ajtónyitogatásra meg hasonlókra felébredek, már az elején egyértelmű volt, hogy ebben a két hónapban bizony nem igazán fogom kialudni magam. Ami jobban zavar a társaságnál az az, hogy baromi meleg van a szobában és én a fűtőcső (vagy mi) mellett alszom... de persze két hónapig (majdnem) bármit ki lehet bírni. Még a minden nap hajnali fél hatkor, az utca végéről kihangosított müezzint is, pedig minden nap felébredeni 5.30-kor nem egy nagy élmény, nekem elhihetitek. A szobában egyébként két emeletes meg egy sima ágy van és öt szekrény, a berendezés nagyjából ennyiben ki is merül, de a cuccaink elég jól elférnek. Én a képen látható bal oldali szekrény mögötti ágyon alszom felül, és igen, az a sok rendetlenség a bőröndön az enyém. Rajtam kívül Helga, a másik magyar lány van még a szobában, Laura Spanyolországból, Nadège Franciaországból és Natia Grúziából. A szoba mellett van vécé, szemben nappali, ahonnan a fürdő nyílik, a folyosón van a hűtő meg a teregető, és még két szoba. Az egyik egyszemélyes, Anna, egy lengyel önkéntes lakik ott, a másikban pedig négy fiú (Szabi, Moha [Spanyolország], Charles [Franciaország] és Sandro [Grúzia]). A csoportunkban (vagyis a környezetvédelmi projektben) az előbb felsoroltakon kívül még olasz van, Edoardo és Mavi, ők az egyik lakásban laknak, nem messze tőlünk.

Érkezés

Csak most, kicsivel egy hónap után és alig kevesebb, mint egy hónappal a projekt vége előtt bírtam rászánni magam, hogy billentyűzetet ragadjak és elkezdjek blogot írni, pedig időm lett volna bőven rá. Mielőtt kijöttem, nagyon akartam blogot írni, meg praktikus is lett volna, mivel így nem kell mindenkinek egyesével írni, aki kérdezgeti, hogy mi újság.

Viszont érkezés után egyáltalán semmi indíttatást nem éreztem a blogírásra, most viszont úgy döntöttem, hogy egy utazós blog még később is hasznos lehet, főleg ha figyelembe vesszük az éppen aktuális terveinket. Szóval igyekszem visszamenőleg is leírni mindent, amit érdemes :)