Fényképezünk és szórólapozunk

egy korábbi kép

Sok hét után ismét elmentünk fényképezni (ugye emlékszünk, hogy az eredeti terv szerint minden első héten fényképezünk, amiből aztán kiválogatjuk a jó fotókat és minden második héten kiállítást csinálunk?). Ezúttal a téma a következő volt: állatok a szemétben, ami egyébként nem lett volna rossz, ugyanis elég sokszor láttunk macskákat a szemétben kutakodni kaja után. Kutyákkal számomra meglepő módon sokkal kevesebbet találkoztunk (azért meglepő, mert stoppolás közben sokkal többet láttunk arányaiban, mint amennyivel a városban találkoztunk). Tamás szerint ennek az volt az oka, hogy tél elején összegyűjtik őket "menhelyekre", ahonnan csak tavasszal engedik ki őket, vissza az utcára. Állítólag ősszel-nyáron ott is sokkal több kutya volt, aztán egy csapásra eltűntek, szóval lehet benne valami.

Valaki magyarázza el nekem a török logikát.

Szokás szerint csapatokra lettünk osztva: én Sandróval, Szabival, Mohával és Nadège-zsel mentem. A téma teljesen jó volt, viszont a megvalósítás egy-két óránál kicsit több időt igényelt volna, meg egy kicsit több motivációt. Bolyongtunk egy jó órát, bejártuk az autószerelő negyedet (teljesen fura, egy csomó utcán keresztül csak autószerelők vannak egymás hegyén-hátán, hogy tud vajon mindegyik megélni?), ahol találtunk kikötözött birkákat, de szemét nem volt körülöttük. Bepróbálkoztunk a korábbi szemetes helyeknél, de néhányat eltakarítottak (hiába, választások előtt tenni kell valamit a szavazók meggyőzése érdekében), a többinél meg nem volt semmiféle állat, így nem igazán jártunk sikerrel.

Mi Nadège-zsel elmentünk még egy kört a park felé, és láttunk egy darab macskát meg egy darab kutyát az utcán, de mindketten elrohantak, és szemét se volt a környéken, szóval teljes kudarcba fulladt a próbálkozásunk.

A török viszonya az állatokhoz egyébként szerintem elég fura. Házikedvenceket nem nagyon tartanak (vidéken nyilván kecskét-birkát igen, de az más kategória), viszont a kóbor állatokat nagyon jól tartják. Ez azt jelenti, hogy egész kenyereket, zsömléket és kifliket szórnak szét a parkban és az utcán, hogy legyen mit enniük, meg a parkba járnak macskát etetni. Amikor pedig egy galamb fenn akadt egy fán (beakadt a lába, és nem tudott elrepülni), egy komplett tűzoltó autó jött ki, hogy kiszabadítsa a galambot, és utána úgy megtapsolták a tűzoltót, mintha valami hősies tettet hajtott volna végre. Esküszöm, hogy én csak néztem, hogy mi folyik itt...

egy másik régi kép guberáló macsekról

Na, de visszatérve az eredeti témára, a többi csapat sem járt sok sikerrel. Ők ugyan találtak egy-két állatot a szemétben (macskát megy tyúkokat), szóval legalább képet tudtak készíteni, de ezek közül 5-6 használható lett csak, így abban egyeztünk meg, hogy jövő héten megismételjük a témavadászatot.

Kajafronton újabb fejlemények voltak: egyrészt ebédre paradicsommártásos padlizsán volt, amiből végre én is tudtam enni (komolyan, már a padlizsánnak is örültem!), és a reggelipénz témájáról újabb megbeszélést tartottunk (előző héten ugye abban "egyeztünk meg", hogy heti 10 líra zsebpénzt kapunk reggelire). Mivel Helga és Moha kivételével mindenki kifogásolta a rendszert, kicsit változtattunk rajta: ők ketten továbbra is megkapták a heti 10 lírát, a többieknek viszont egy előre felírt lista alapján ők bevásároltak. Kicsit elszámítottuk a mennyiségeket, de hát inkább legyen több kajánk, mint kevesebb alapon én ezt nem igazán bántam. Ami zavart, az az volt, hogy kemény sajtot nem vettek, csak a lágy félét, amivel egyébként nincs bajom, de azért jobban szeretem a trappista-szerű sajtokat reggelihez. Mindenesetre Laurával kitakarítottuk a hűtőt, elég gusztustalan munka volt, de végre nem kellett attól tartani, hogy kimászik a kaja belőle.

forrás: www.gasztrozseni.hu

Délutánra nem volt kötött program, főleg beszélgettünk. A török óra elejét Ayhan, a végét Süleyman tartotta, az időt tanultunk (éppen ideje volt, így február közepén, kicsit több, mint egy hónap után). Előtte tavláztunk Edoardóval (most ő nyert kétszer) és a francia Laurával (egyet ő nyert, egyet én), és megpróbáltunk különböző ábécéket tanítani egymásnak. Az arabbal mindenkinek meggyűlt a baj (kivéve persze akik beszélnek arabul), de a grúzzal még jobban. Utóbbiban van néhány hang, amit nem is értem, fizikailag hogy lehetséges képezni - főleg ahogy Natia beszél, mintha valami Star Wars-ból vett nyelv lenne. De a gy-vel meg a ty-vel is meggyűlt a bajuk, bár Silviának pl. egyszer-egyszer sikerült kimondania mindkettőt.

Este Tareq ismét tartott arab órát, amin hárman voltunk Rebekával és Nadège-zsel. Főleg a kétfajta írást gyakoroltuk - nekem már egész jól ment, bár a torokhangokkal még mindig hadilábon álltam. Utána pedig még söröztünk és Youtube-videókat néztünk egy darabig az irodában. A francia Laura barátai az on-arrival tréningről meglátogattak minket (vagyis Laurát), az egyik lány (Mariana) közülük portugál volt, beszélgettünk is egy kicsit portugálul (sajnos meg kellett állapítanom, hogy a portugál tudásom elégg berozsdásodott). Éjfél körül azért elmentem lefeküdni, hogy legyen némi esélyem kialudni magamat.

Csütörtökön az újabb information activity hálistennek nem az iskolában zajlott (bár nem hisze, hogy azt a megaláztatást bárki hajlandó lett volna még egyszer vállalni), hanem (ezt figyeljétek!) szórólapokat osztogattunk az utcán a GEGED-ről! Tudjátok, amit előző héten terveztünk. Végül csak elkészült, Ayhan ki is nyomtatta valahol, nekünk csak össze kellett hajtogatni őket.

Motivációnk a nullához közelített, én Sandróval, Mavival, Mohával, Nataliával és Volodimirral mentem, a vezetőnk pedig egy nekem roppantul unszimpatikus török csávó volt, akire ránézni is utáltam. Natalia és Volodimir, ha lehet, még nálam is kevesebb lelkesedéssel vágott neki a feladatnak, ugyanis Kijevben pont ekkor tört ki a forradalom, és nem szerettek volna lemaradni az eseményekről. Szerencsére nem csináltunk az összes szórólap-átadásról képet (mint Natiáék csapata), de azért így is volt, hogy a vezetőnk leállt magyarázni a láthatóan kevésbé érdeklődő kisnyugdíjasoknak a környezetvédelemről.

Felirat hozzáadása

Sandro a reklámarcunk

Sandro lelkesen mosolyog zenehallgatás közben,
mi kevésbé

(értitek, környezetvédelemről szóló szórólapot osztogattunk, amit az emberek fele még a következő kukáig se vitt el, hanem ott az utcán dobta el, úgy, ahogy volt)

Délután megint mentünk szemetet válogatni a suliba, már egészen hozzászoktam, de azért nem tartozott a kedvenc tevékenységeim közé. Utána már nem igazán történt semmi izgalmas, tavláztunk (Edoardo megint megvert, aztán Ahmettel játszottam, akit háromból egyszer sikerült legyőznöm). Utána visszajöttek a gyerekprojektesek és egy zseniális játékot játszottunk Tareq-kal, Omaimával, Shereen-nel, Agathe-tal, a francia Laurával, Silviával és Rebeccával: a lényeg az volt, hogy volt egy csoki szépen becsomagolva papírba, azt kellett kibontani és megenni. Sorban dobáltunk dobókockával és aki hatost dobott, annak el kellett kezdeni "felöltözni", azaz magára húzni egy dzsekit, egy sálat, egy sapkát, a két kezére két zokni, illetve egy napszemüveget. Ha ezzel elkészült, akkor elkezdhette kibontani a csokit, és megenni - utóbbi két tevékenységet csak az odakészített késsel és villával lehetett véghez vinni. És ha eközben valaki más hatost dobott, akkor félbeszakadt az egész, és a másik kezdhette elölről.

(képek by Nadège, az én telefonommal, szóval nem a legjobb minőség, de ez van)

kábé annyira volt kaotikus a játék, mint ahogy a képen látszik

éppen Tareq öltözködik

Nem tudom, mennyi ideig tartott a játék, de fantasztikusan jól éreztük magunkat (megint úgy éreztem, hogy velük sokkal jobban kijövök, mint a környezetvédelmi projektes önkéntestársaimmal), és jó sokat visítoztunk (mert hát mit lehet olyankor csinálni, ha valaki éppen a szájához emeli a csokit, de valki más meg éppen akkor dob hatost?), és mindenki hülyének nézett minket, de kit érdekel?

Miután befejeztük, egy sör mellett jól elbeszélgettünk Rebekával az önkéntességről meg a biológiáról - meséltem neki Mangerról meg a szegedi élményeimről -, a kínai nyelvről, mindenféle másról, utána pedig szintén éjfél korül elhúztam aludni, mint a vadlibák.