A környezetvédelemről

Kalandjaim folytatódnak a február 17-i héttel.
A hétfői "information activity" azt hiszem az egész projekt mélypontja volt, és kivételesen nem csak én húztam fel magam rajta, hanem az egész csoport. Azért néha kell a változatosság.
De nyugi, nem erről fog szólni az egész bejegyzés, lesz szó megint a szír gyerekekről, csinálunk új videót (mert akkor még nem tiltották le a Youtube-ot Törökországban sem), és végre elmegyek vásárolni is a bazárba.
Miből is állt ezt a bizonyos "information activity", aminek a hatékonyságát már azzal is igyekszem megkérdőjelezni, hogy idézőjelben emlegetem?
Nos, nem történt más, mint hogy hármas csoportokba osztva bementünk az iskola minden egyes osztályába, és nagyjából fél perc alatt (oké, lehet, hogy csak 20 másodperc) elmondtunk fejenként 2-2 betanult mondatot. Igen.
A szöveg nagyjából a következőket tartalmazta: helló, mi egy környezetvédelmi projektben dolgozunk, légyszi segítsétek a munkánkat azzal, hogy külön gyűjtitek a papírt és a műanyagot.

A dolognak több buktatója is volt. Egy: a csoport fele nem tudott érthetően beszélni törökül (érthetően=a diákoknak nem kell azon gondolkozni, hogy mit mond az első, mire az utolsó már befejezi az egészet). Ez sok zavart tekintettel és elfojtott röhögéssel járt, amit teljesen meg tudtam érteni, ennek ellenére meglehetősen zavaró volt. Kettő: az iskola háromnegyedébe nem vittünk szelektív dobozokat, úgyhogy ott aztán mondhatjuk, hogy gyűjtsék szelektíven, ha nincsen hova. Három: ha nekem így jöttek volna be akármelyik órára ötödiktől fölfelé (fél percre elhadarni hat félig értelmes mondatot), akkor minimum körberöhögtem volna őket, aztán következő szünetben elfelejtem, hogy miről volt szó.

Ezt az egészet nem csak azért írom le, hogy szidjam a projektet. Nagyon rossz érzés volt úgy állni sok osztály előtt, hogy nem értik, miről van szó, és nem vesznek komolyan, de nem ez a legnagyobb probléma. Ez az egész azt mutatja, hogy Törökországban egyáltalán nincs kultúrája a környezetvédelemnek, hiszen akik "hivatásszerűen" foglalkoznak vele, azoknak is csak annyira futja, hogy ilyen ismeretterjesztő programokat találjanak ki. Ez pedig nagyon komoly probléma, hiszen hogy lehetne előrelépést elérni, hogy ha azok sem érzik át kellőképpen a probléma nagyságát, akiknek lehetőségük van változtatni?

Törökország mérhetetlenül öreg hely, főleg ez mezopotámiai rész, ahol mi is voltunk, mondhatni a "kultúra bölcsője". Szomorú, hogy itt tulajdonképpen a környezet pusztításának vannak hagyományai, nem pedig a védelmének - erről tanúskodnak a kopár, sziklás hegyoldalak, ahonnan még az a kevés növényzet is kipusztult, ami maradhatott volna. Vagy a szmogköpenyben ücsörgő városok: a szmog/füst/nevezze mindenki, ahogy akarja, sokszor elhomályosítja a Napot még a fényes, napsütéses órákban is, ha pedig valaki kívülről nézi a várost, szürke kupolaként borul rá.
(nem is értem egyébként, hogy nem hal meg mindenki negyven éves korára tüdőrákban)

a vár előtti "szeméttelep"

Ennek ellenére nem reménytelen a helyzet: az, hogy környezetvédelmi projekt elindulhatott, határozottan haladás, még ha olyan is, amilyen. Az iskolában voltak érdeklődő diákok, akik nem csak bámultak, hogy mit csinálnak itt ezek az őrültek, hanem kérdeztek is (sőt, volt aki még a szemétválogatásba is beszállt), szóval egy összeszedett, értelmesen megtervezett, ismeretterjesztő előadásokkal összekötött iskolai zöldítő programmal csodákat lehetne elérni. Remélem idővel sikerül idáig is eljutni.

Miután lelkileg túltettük magunkat az iskolai megaláztatáson, délután kimentünk a parkba játszani a gyerekekkel. Ayhan nem ért rá, úgyhogy helyette az egyik helyi önkéntes jött ki, aki egyáltalán nem tartozott a kedvenceim közé. Ezúttal a gyerekprojektből Laura és Norbi is csatlakoztak hozzánk, növelve a csapat létszámát, és a frizbi meg a focilabda mellé már kosárlabdát is vittünk, ami végképp kaotikussá tette a helyzetet. Ezt persze a gyerekek nagyon élvezték, én már kevésbé ,de hát nem miattam voltunk ott, és olyan jó volt mosolyogni látni őket!

Játszás után visszatértünk a projekthez egy énekpróba erejéig, amin elég siralmasan szerepeltünk Helgával (időközben lecseréltük a számot, Quimby-től az Ajjajaj-ra), de szerencsére nem égtünk be nagyon, mert az ukránokon és a grúzokon kívül senkinek nem ment túl jól.

Este Tareq megtartotta a következő arab órát, amin az írott betűket vettük (az arabról az előző bejegyzésben kicsit részletesebben is írtam), ezzel mondjuk nem gyűlt meg annyira a bajom, mint a kiejtéssel, viszont másfél óra után úgy éreztem, hogy még egy-két alkalom, és a latin betűs szövegeket is jobbról balra fogom írni-olvasni.

A kedd reggel a - sajnos már - szokásos motiválatlansággal indult. Eredetileg azt terveztem, hogy felkelek korán, és kimegyek Natiával a parkba edzeni, de nem bírtam rászánni magam, hogy otthagyjam az ágyat, úgyhogy ebből nem lett semmi. A reggeli meeting egy katasztrófa volt - egyrészt szó szerint ezt írtam a naplómba is, másrészt még mindig emlékszem a kedvetlen fejekre arról a reggelről. Ayhan próbált "lelkesíteni" minket, de ezt a szerepet már rég nem játszotta hitelesen, úgyhogy nagyrészt csak ültünk tovább csendben, és mindenfélén gondolkoztunk. Végül Edoardo és Volodimir közösen kiszenvedtek magukból valami értékelhető ötletet, és nekikezdhettünk a videózós activity-nek.

Az ötlet abból állt, hogy lefilmezünk néhány szemétgyűjtögetőt az utcán, hogy gyűjtik meg viszik a szemetet, aztán pedig elmegyünk a recycling factory-ba, és ott is filmezünk, hogy mi lesz a szemétből. Utóbbi természetesen nem valósult meg, ugyanis délutánra nem volt kocsi, később pedig elfelejtődött az egész. Mindenesetre kitódultunk az utcára, Ayhan, és a videót kezelő Sandro mögött battyogtunk, több-kevésbé lelkesen. Én inkább kevésbé, ugyanis tartottam tőle, hogy bizonyos hátulütői lesznek az ötletnek (pl. hogy nem találunk gyűjtögetőt, mert általában reggel szoktak a városban mozgolódni; ha mégis, akkor nem akarják, hogy lefilmezzük őket; nem jutunk el a gyárba és megint se füle, se farka nem lesz az egésznek; mivel nem lesz hang, semmi értelme nem lesz az egésznek, stb.), és mint később kiderült, több ponton is igazam lett,

Na, de ne szaladjunk ennyire előre, kezdem az elejéről. Hogy is működik az a gyűjtögetős dolog? Európában ugye a az újrahasznosítás, szelektív hulladékgyűjtés, környezetvédelem, és társai ismert fogalmak, még ha a rendszer nem is működik tökéletesen. Ahogy ebben a bejegyzésben is említettem már, és korábbiakban is írtam, Törökországban ezek gyakorlatilag ismeretlen fogalmaknak számítanak, olyannyira, hogy nemhogy szelektíven nem gyűjtik a hulladékot, de sokszor sehogyan. Nincsenek kukák az utcán (ez persze nem csak a környezetvédelem hiánya, hanem a terrorveszély miatt is van), és az emberek csak eldobálják az út közben keletkezett szemetet, a háztartási szemetet pedig nem csak a kijelölt tárolókban, hanem utca végében, üres telken "gyűjtik", ahonnan aztán senki nem viszi el. És nem csak a gettókban, hanem a belvárosban is.

szemétgyűjtés a városban

Viszont, ahogy már szintén említettem, megjelentek a "recycling factory"-k, amik kilós áron veszik a használt papírt és műanyagot. Szemét pedig bőven van, akármerre megy az ember, csak ki kell válogatni azt, amit a gyárak is megvesznek. Pontosan ezt teszik a gyűjtögetők (angolul pickers-nek neveztük őket), főleg hajléktalanok, de a szír menekültek közül is sokan csinálják, akik nem akarnak táborba vonulni. Hulladékból rengeteg van, viszont a legközelebbi gyár is 10-12 km-re fekszik a várostól, és nekik gyalog kell kimenniük, a dögnehéz szemeteszsákokkal. Maga az ötlet egyébként nem volt rossz, hogy róluk készítsünk filmet, hiszen tényleg mindenhol ott vannak és hozzátartoznak a hétköznapi városhoz, viszont egy ilyen hűbelebalázs-módjára forgatott rövidfilm inkább sértő rájuk nézve, nem pedig felhívja rájuk a figyelmet.

Mindenesetre elindultunk, és nem messze az egyesülettől találkoztunk is egy férfival, aki hagyta, hogy Sandro lefilmezze. Mi az akció alatt egy kocsi mögött álldogáltunk, hogy az árnyékunk ne lógjon bele a filmbe. Miután végeztünk, továbbmentünk arrafelé, ahol a szír gyerekek is laknak a családjukkal. Itt ismét találkoztunk két férfival, azonban ők egyáltalán nem akarták, hogy filmre kerüljenek. Sőt, meglehetősen durván közölték Ayhannal és Sandróval, hogy majd ha segítenek nekik otthont találni, akkor lehet őket lefilmezni. Ayhan és Sandro ezen valamiért rendkívül megsértődtek (nekem úgy tűnt, hogy leginkább azért, mert a gyűjtögetők nem gondolták csodásnak az ötletet, hogy egy csapat random európai az ő életükről csináljon pár perces rövidfilmet), és lefújtuk az egész gyűjtögető-filmezést. Visszatértünk a szírekhez, ahol szintén bementek filmezni a házba. Ezt csak azért írom le, mert szerintem felháborító, hogy figyelmen kívül hagyták az egyik apuka igencsak erélyes tiltakozását, hogy takarodjanak innen a fenébe.

ilyen, és ehhez hasonló házakban élnek
a menekültek

Erről a helyzetről azt kell tudni, hogy a menekült szírek eldönthetik, hogy menekülttáborba vonulnak-e, avagy sem. A "mi" szírjeink úgy döntöttek, hogy a maguk lábán próbálnak megállni, és beköltöztek a városba, mégpedig lebontásra/felújításra ítélt, használaton kívüli házakba. Víz, gáz, elektromosság nincsen bekötve, és sokszor 10-20 ember lakik egy-két szobában, a mi szemünkkel nézve leírhatatlan körülmények között. Én személy szerint egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy vannak, akik ezt nem akarják közszemlére tenni - főleg, ha a Szíriából való elmenekülés előtt sokkal jobb körülmények közt éltek.

A csoportunkból egyedül Ayhan és a grúzok nem értették meg, hogy hiába szeretnének segíteni a menekülteknek, ezt nem lehet úgy megtenni, hogy ők ne egyezzenek bele, és emiatt nem fogom ide belinkelni az aznap készült videót sem (aki akar, keressen rá youtube-on). Ebben az esetben szerintem nem lett volna szabad betolakodnunk a privát szférájukba, hiszen:
1. nem engedték meg
2. a mi projektünk a környezetvédelemről szól, nem a menekültekről.

Ezt a témát még a végtelenségig tudnám ragozni, mert nagyon felháborított ez az érzéketlenség, de igyekszem továbblépni. Utána továbbmentünk ahhoz a házhoz, ahol azok a gyerekek is laktak, akikkel játszani szoktunk. Az ő családjuk nyitottabb volt, az udvarba be is engedték Ayhanékat filmezni (a férfiak itt is gyűjtögettek), miközben mi kint a gyerekekkel fotózkodtunk, énekeltünk. Valahonnan előkerült egy kéthúrú gitár is, amin egy tizenéves srác kezdett bohóckodni, miközben Szíriáról énekeltek. Miután Ayhanék befejezték a filmezést hazamentünk ebédelni (természetesen megint nem volt vega kaja, úgyhogy sült krumplival és salátával kellett beérnem).

Laurával fényképezkednek a gyerekek

ének :)

ének gitárkísérettel nagyközönségnek

Délután kimentünk a térre játszani a gyerekekkel, de nekem nagyon nem volt hozzá hangulatom, meg a bazárba is el akartam már menni bevásárolni, úgyhogy nagyjából fél óra után leléptem. A bazárban persze rengeteg pénzt elköltöttem (több, mint 50 lírát), viszont elég sok mindent sikerült is vennem: három sálat (imádom a sálakat, de ezeket ajándékba szántam), dobozos salepport, egy üveg menengicet, egy ezüst poharat arab írással, kulcstartót, karkötőt és egy kagylóberakásos fafurulyát. Jó sok ideig elbolyongtam, és eléggé frusztrált, hogy nagyjából semennyire nem tudok törökül, viszont elég jókedvűen tértem vissza török órára - ami elmaradt. Igyekeztem P-nek is keresni valami ajándékot (aznap volt a szülinapja), de amiket kinéztem, azok túl drágák voltak, én meg nem vagyok az az alkudozós típus. Egyébként többen is mondták, hogy errefelé nem is mindig lehet, mert annyira kevés a turista, hogy nem mondanak nekik magasabb árat, és teljesen hülyének nézik az embert, ha lejjebb akarja alkudni.

a bazárban vásárolt cuccok (amit még nem ajándékoztam el)

az ezüstpohár (nyilván nem ezüstből)