No, hát a török élményeim elmesélése kissé félbeszakadt, és egyelőre
nincs kapacitásom folytatni (de be lesznek fejezve! majd egyszer).
Helyette viszont egy új feladatba vágtam a fejszémet: a Facebookon nem
rég indult #100újélmény kihívást szeretném teljesíteni, mert bár most
eléggé rendben megy az életem, az élménygyűjtéssel mintha leálltam volna
egy kicsit, ami nem jó. Szóval a cél mostantól az, hogy minden héten
legalább egy új élménnyel járuljak hozzá a lelki békémhez.
Az
első bejegyzésen nem is kellett sokat gondolkodnom: P-vel négy napot
töltöttünk Kőszegen (na jó, három és felet, meg egy felet
Szombathelyen), és hát mi tagadás, eléggé beleszerettem ebbe a
kisvárosba. A szállásunk a belvárosban volt, egész konkrétan a Jézus
Szíve Templom szomszédságában (ami azért volt külön élmény, mert minden
nap hajnali ötkor harangoztak először, amihez ugye kevésbé vagyunk
hozzászokva). A városban viszonylag keveset sétáltunk - első nap még
fáradtak voltunk, tegnap és ma pedig elég vacak idő volt -, de abból
amit láttam, Kőszeget (pontosabban Kőszeg régebbi részeit, amiket
láttunk), egy szóval tudnám leginkább jellemezni:
cuki. De a
lényeg az, hogy teljesen beleszerettem, és most nyaralót akarok venni
fent a hegyen. A városban sajna nem fényképeztünk, de itt van két
wikipédiás kép azok számára, akik még nem jártak arrafelé:
 |
+1 Darwin szobra harkállyal
(fotó by Pomsár Péter) |
Na, de igazából nem Kőszegről akartam írni, csak
gondoltam megemlítem azt is, mint új szerelmemet. Hanem a vasárnapi
gerinctúráról, ami elég hosszú volt, cserébe viszont gyönyörű.
Az ötletet
innen
szedtük: Kőszegről fel a hegyre - Zeiger-nyereg - Szikla-forrás -
Stájer-házak - Hörmann-forrás - Kendig - Kopasz-Kendig - Vörös-Kereszt -
Irány-hegy - Óház-tető - Kőszeg. Mivel ugye nem kocsival voltunk, a
kiindulóponthoz is gyalog kellett felkapaszkodnunk. Átvágtunk Kőszeg
külvárosán, a hegyen gyönyörű
osztrák fizetésből épült
házak sorakoznak egymás mellett (meg van azért néhány lepukkantabb is,
de azok is mekkora telkek!), fel a kék kereszt jelzésen. Ez amúgy nem
lett volna hosszú út, de mivel most érik a gesztenye, ezért
muszáj
volt szednünk belőle, amitől a felfelé menetel legalább kétszer olyan
hosszú ideig tartott, mint kellett volna. De hát na, a gesztenye finom,
de drága, nem hagyhattuk ki ezt az alkalmat.
Még a
"hivatalos" túraútvonal kezdetén is meg-megálltunk egy-egy szép
gesztenyéért. Számomra teljesen irreális élmény volt tölgyes-gesztenyés
erdőben mászkálni, de most egy kicsit irigylem az ott lakókat, meg pláne
a mediterrán népeket, akiknél ez tök normális. Egy idő után elkezdtek
el-elmaradozni a gesztenyefák, és a helyüket bükkösök vették át. Imádom a
bükkösöket, szóval így visszagondolva kb. úgy viselkedtem, mint egy
kisgyerek a cukorboltban, egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal.
Szerencsénkre elég jó idő volt (értsd: nem esett az eső, és néha még a
nap is kisütött), úgyhogy szép kilátás nyílt a szomszédos völgy
falvaira, illetve a színes hegyoldalakra. A bükkös rész még egészen
sokáig tartott, elvétve egy-egy fenyő is előkerült, mohapárnák, kis
pöfetegek meg egyéb mini gombák, kissé megtépázott harangvirágok, máskor
pedig szeder vagy nagy ritkán áfonya szegélyezte az utat.
 |
Az első bükkös
(saját kép) |
 |
Cuki gomba a cuki mohában
(saját kép) |
Talán
az egész kirándulás leggyönyörűbb része az volt, amikor a déli
napsütésben sétáltunk le a Szikla-forráshoz. Az út mindkét oldalán
bükkös volt, viszont bal oldalt nagy kupacokban álltak a gallyak a fák
alatt, míg jobb oldalon szinte térdig érő fű zöldellt az avar felett,
mintha tavasz lett volna. A fák szürke kérge kicsit Gyűrűk Urás
hangulatot adott az egész tájnak, és tényleg elmondhatatlanul gyönyörű
volt az egész. És az út alján, a Szikla-forrás felett ebédeltünk,
miközben végig a mesebeli bükköst bámultam. Talán ez volt az idei évem
eddigi legszebb élménye.
 |
Bükkös a napfényben
(fotó by Pomsár Péter) |
Utána
először egy kiszáradt patakmederben indultunk el, de sajna nem arra
vezetett a turista út. Viszont találtunk egy lábatlan gyíkot, úgyhogy
most már nekem is van lábatlan gyíkos képem!
 |
Szegény eléggé meg volt illetődve, de kitettem utána egy napos foltra
(fotó by Pomsár Péter) |
Ezután
tovább folytatódott a bükkös rész, aminek a leírásától most eltekintek,
mert feltehetően sok olvasót vesztenék vele. De szép volt, és a nap is
kisütött. Egy idő után a bükkös átfordul fenyvesbe, méghozzá nem új
telepítésűbe, hanem már jó régibe, mert elég nagyon voltak a fák. Kicsit
illúzióromboló volt, hogy ezen a részen a turistaút egy kevésbé
karbantartott betonúton vezetett, de végül is nem volt rossz, a
fenyőerdő pedig kifejezetten hangulatos volt.
Nem
sokkal később elértünk a Stájer-házakhoz. Elég szépen fel vannak újítva,
de így, hogy zárva voltak, és az erdészeti múzeumot sem néztük meg, nem
voltak annyira izgalmasak. Viszont tök jó lenne egyszer terepgyakra
eljönni ide, már ha megoldható.
 |
Itt még sütött a nap, de már közeledett a felhő
(fotó by Pomsár Péter) |
A
következőkben ismét felfelé menetelés következett, ismét bükkösökben,
amikre ismét annyira szépen sütött a nap, hogy néha egészen azt hittem,
hogy mindjárt jönnek
az orkok a tündék. Meg volt egy
csomó gomba is, néha-néha pedig egy-egy fekete fenyő. A következő
megálló a Hörmann-forrás volt, ahol meglepően sok emberrel találkoztunk.
Illetve csak addig volt meglepő, amíg ki nem derült, hogy pár száz
méterre onnan van egy parkoló, ahova kocsival is könnyedén fel lehet
menni. Innen felmászhattunk volna Írott-kőre, de sajnos nem volt rá idő
(de majd legközelebb), hanem a körtúra visszafelé szakaszára érve
folytattuk utunkat. Ezúttal egy viszonylag új fenyvesben vezetett az út,
ami nagyon hangulatos volt, meg egy kicsit ijesztő is, mert a köd azért
már kezdett beszivárogni a hegytetőre.
 |
Fenyves
(fotó by Pomsár Péter) |
 |
Oroszlánkirály-remake
(fotó by Pomsár Péter) |
A
visszafelé út eleje nagyrészt ilyen fenyveseken vezetett keresztül,
egy-két nagyobb irtás-folttal, ahol korábbi szú-kár miatt kellett
letarolni a fákat (ami ettől függetlenül elég szomorúan nézett ki, de
legalább volt kilátás). Felmásztunk a Kendig-hegy csúcsán levő
tévétoronyhoz(?), ahol Oroszlánkirályosat játszottam a táskával (sajnos
nem volt jobb kéznél, de majd legközelebb), aztán kiérve a fenyves övből
ezúttal tölgyesben folytattuk az utat. A turistaút egy része itt elég
bizarr módon egy egykori aszfaltúton vezet, két oldalt pedig néha
épület-alapok bukkannak elő (amikről amúgy nem lehet tudni, hogy
micsodák, egyesek szerint katonai létesítmények voltak, mások szerint
pedig a két világháború közt tervezett üdülő-épületek romjai). Itt volt
egy egészen különleges rész, teli áfonyával. Annyi áfonyával, amennyit
még talán Erdélyben sem láttam egy rakáson, nemhogy itt Magyarországon,
az Alpokalján!
Ezután ismét aszfaltozott útra értünk
ki, ami megint egy régebbi fenyvesben vezetett. A következő megálló a
Vörös-kereszt nevű turistaút-csomópont volt, ahol több gesztenyeszedő
kirándulóval is találkoztunk, illetve leültünk uzsonnázni (aztán jól
odafagytunk, mert jöttek a felhők). Innentől kezdve kissé sietősebbre
vettük a tempót, mert már kezdett kicsit későre járni
és én féltem a vaddisznóktól is.
A terep egyébként nagyrészt egyenes volt vagy lejtős, esetleg egy
keveset kellett mászni, de innentől már végig tölgyesben meneteltünk (a
tölgyesek is szépek, de azért a bükkösöknek a nyomába se érnek). Az
Óház-tetőn levő felújított kilátóra vetettünk egy pillantást (amúgy is
kilátó-fóbiám van, úgyhogy nem zavart, hogy nem volt idő felmenni), de
akkor már határozottan sötétedett, és azért sötétedés után, zseblámpa
nélkül nem akartunk az erdőben maradni
még akkor sem, ha nem féltem volna a vaddisznóktól.
Visszafelé is szedtünk még egy kevés gesztenyét, és még pont jó időben
értünk haza: a túra teljes hossza kb. hét és fél óra volt, ebből talán
kb. fél órát töltöttünk evéssel meg Oroszlánkirályos fényképezkedéssel,
illetve legalább ugyanennyit gesztenyeszedéssel. Szóval sok volt, de
megérte, és még biztos fogok/fogunk arra járni!
 |
Gesztenye-zsákmány
(fotó by Pomsár Péter) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése