A hét fénypontja: Carlos

Csütörtök délelőtt annyira nem történt semmi, hogy nagyon. Mármint azon kívül, hogy a szokásos morcos hangulatban ébredtem, meg hogy mindenki elénekelte egyszer a koncertre választott dalt (ez aztán a próba!). Utána nagyjából másfél órán keresztül skypoltunk P-vel, majd ebéd után az udvaron válogattuk a szemetet (a suliban két hetes szünet volt, így oda nem mentünk), papírt meg műanyagot külön, meg kiderült, hogy nem minden műanyagot meg nem minden papírt visz el a gyár... aztán jó sokáig köhögtem utána, mert iszonyatosan szállt a por az udvaron, és ugye az egész garázs teli volt szeméttel, és mindet meg kellett csinálni egyszerre.
Ezen kívül még CV-t írtam angolul és magyarul, meg töltögettem fel, hogy egy hangyányival több esélyem legyen munkát találnom, miután hazamegyek. A török óra valamilyen rejtélyes okból kifolyólag rövidebb volt a szokásosnál, egyébként a jövő időt tanultuk. Utána a csapat nagy része elment gokartozni, ehhez nekem nem sok kedvem volt, úgyhogy lent ragadtam az új lakótársunkkal, név szerint Szollár-Kandelaki Carlosszal, akit nem sokkal török óra előtt hozott két török, és óra után Szabi már közölte, hogy mostantól a basement-ben lakik.

én láthatóan lelkesebb vagyok, mint Carlos, de ez
csak a kezdeti állapot

Carlos teljes életnagyságban

Szóval Carlos a fiúk szobájába költözött, mert Helga allergiás a kutyákra, a mi szobánkból ki is lett tiltva (amit mondjuk nem igazán bántam, ismerve a kiskutyák szokásait). Első körben egy újradobozt akartak kinevezni neki háznak, de ez érthető módon nem jött be annyira neki, úgyhogy végül a fürdőben pihenő lavórba költözött be a fiúk (!) rózsaszín szőnyegével együtt. Ahogyan az várható volt, reggel korán kelt és vinnyogott meg nyüszített, szóval a fiúk elég hisztisek voltak reggel, de legalább felkeltek időben.

Pénteken a szokásos program volt: takarítás. Charles-lal az előteret csináltuk, amit ugye utoljára kell felmosni, ha már mindenki végzett, szóval elég unalmas volt. Mondjuk nem igazán bántam, mert nem voltam túl fényes kedvemben.

Délután elmentem a bazárba körülnézni. Igazából semmi különöset nem akartam venni, csak kicsit egyedül lenni, de végül beszereztem négy giccses kis kézitükröt (nyilván nem mind magamnak), egy kulcstartót meg egy karkötőt. Előbbiek 3, illetve 4 lírába kerültek, utóbbiak 1-1 lírába. Visszafelé beleütköztem Tamásékba, akik éppen a bazárba tartottak, és pár másodpercnyi habozás után hozzájuk csapódtam, mondván hogy legalább addig is csinálok valamit. A bazár előtt még megálltunk gránátalma-levet (nar, ez sokkal kezelhetőbb hosszúságú szó) venni, 3 líra volt, viszont nagyon finom. Ha már itt tartunk, sok helyen lehet kapni ezeket a frissen facsart gyümölcsleveket (tényleg friss, ott csinálják az orrod előtt), van banán, eper, alma, gránátalma, narancs, amit csak akarsz, meg van az atom, ami mindez összekeverve, dióval/pisztáciával megszórva. Az egyetlen baja az, hogy szívószállal elég nehéz fogyasztani, de amúgy isteni. Itt jegyezném meg, hogy számomra érthetetlen módon a banánt Törökországban muz-nak hívják, ami nagyjából annyira logikus, mint hogy az ananászt Brazíliában abacaxí-nak nevezik, tehát semennyire.

Szóval, visszatérve a témához, elsétáltunk a bazárba, Tamás vett vízipipa-csövet (vagy hogy hívják, javítsatok ki, nem szoktam vízipipázni), Rebecca pedig menengiçet (török pisztáciakávé, szerintem nagyjából olyan íze van, mint a földnek, de vannak akik nagyon szeretik), aztán a németek (és Adinda) úgy döntöttek, hogy vásárlás előtt kávézóba mennek, mi pedig Tamással visszasétáltunk.

Este megint buli volt (ahogy a héten egyfolytában), Süleyman szülinapját ünnepeltük. Én több okból sem akartam túlzásba vinni, egyrészt nagyon fáradt voltam, másrészt meg a szombati stoppolást sem akartam másnaposság miatt lemondani, úgyhogy két vodkacseresznye meg két pálinka után leálltam, és fél egykor már ágyban is voltam.