Maraş

A másnaposságot megelőző intézkedéseim (vagyis hogy nem iszom sok alkoholt) nem igazán voltak sikeres, leginkább azért, mert a kialvatlansággal is kombinálódtak. Fél hatkor ébredtem fel, tehát jóval korábban a kelleténél, és nem is tudtam visszaaludni, úgyhogy feküdtem az ágyban és reménykedtem, hogy indulásig jobban leszek. Ez meg is történt, viszont aztán a busz meg a török vezetési stílus nem sokat segített a hányingeremen...

Norbival, Nadège-zsal és Rebeccával indultunk, ami a legtöbb kocsiban elég vicces helyzeteket eredményezett, ugyanis általában olyanok vettek fel, ahol az első két ülésen ült már valaki, így négyünknek hátulra kellett bezsúfolódni.
Az odaútból nem sokra emlékszem, egyrészt mert elég rosszul voltam (ne stoppoljatok másnaposan! tényleg ne), másrészt mert majdnem minden kocsiban elaludtam. Mindenesetre ha nem tévedek, akkor három kocsi és egy kamion szállított minket Maraşig (teljes nevén Kahramanmaraş), ahol pedig busszal mentünk fel a várig. A vár alatt megálltunk egy rövid pihenőre, egy szökőkutas téren, amíg Rebecca kiderítette, merre járnak a többiek, és vett egy dönert.

dzsámi a tér végén

a szökőkút, amit húsz percig bámultam

Miután kiderült, hogy a többiek már fent vannak a várban, és ott fogunk találkozni velük, mi is nekiindultunk a dombnak. Fentről elég jó kilátás nyílt a városra, ezen kívül volt egy kis múzeum is, bár mi sajnos csak a vezetés végére értünk oda. A lényeg - ahogy kivettem - valami első világháborús esemény volt, de sajnos nem emlékszem pontosan, hogy mi, meg nem is értettem teljesen (igaz, hogy Omaima fordított, de a történet feléről lemaradtam így is).

a domb tetején van a vár

múzeum cuki figurákkal meg házakkal

ez is

múzeum cuki velünk

ivókút az udvarban

kilátás a városra

Miután jól kinézelődtük magunkat fentről, lesétáltunk a városba és mivel már mindenki iszonyatosan éhes volt (kivéve persze Rebeccát, aki már jóllakott az érkezéskor vásárolt dönerrel), beültünk egy kajáldába dönert enni, ayrannal. Legalábbis én azt ettem, volt aki kebapot. Mondtam már, hogy Törökországban gyakorlatilag lehetetlen vegának lenni...? Mindenesetre nem volt rossz és a közérzetemen is sokat dobott, hogy végre nem korgó gyomorral járom a világot. Ezután először el akartunk indulni az elsődleges úticélhoz, ami a a Ceyhan folyó volt, de aztán inkább úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk Maraşban, akkor megkóstoljuk a híres kecsketejes fagyit, február ide vagy oda (megjegyezném, hogy az idő magyar szemmel sokkal inkább tavaszi, mint februári volt, szóval nem öt-tíz fokokban fagyiztunk). Meglehetősen érdekes élmény volt, a fagyi nagyon tömény, nem is nyalni kell, mint a rendes fagyikat, hanem harapni. Az íze meg... hát tej ízű volt, elvégre kecsketejből készült. Nem lesz a kedvenc fagyim, de azért nem volt rossz.


Miután végeztünk a fagyizással, felpattantunk egy helyi buszra, ami kivitt minket a város szélére, ahol egy jó nagy piknikező-játszóterező övezet van kialakítva, hatalmas játszóvárakkal meg sok fával és pihenővel.Silviával gyorsan meg is egyeztünk abban, hogy azért jó lenne most gyereknek lenni és befoglalni valamelyik várat, de hát ne legyünk telhetetlenek, elégedjünk meg a látvánnyal is. Szóval lemondva a játszótér-foglalásról tovább baktattunk úticélunk, a Ceyhan-gát felé. Amiben egyébként nem volt semmi különös, egy teljesen átlagos gát, utána pedig van egy régi híd a folyón (ilyesmiből elég sok akad Törökországban, és mindegyik ugyanúgy nagyon hasonlóan néz ki).

sétálunk a gát felé

híd

kilátás a hídról

 

szintén, csak a másik irányba

a gát

Átsétáltunk a hídon, aztán tovább mentünk a poros úton a gát felé, miközben néha homokkal megrakott teherautók haladtak el mellettünk, némi porviharral kísérve. Egy kicsit leültünk egy igencsak viharvert pihenőnél, ahonnan a gát mögött/előtt/mittudomén felgyűlt vízre lehetett rálátni, majd nagyjából húsz perc pihenés után feljebb indultunk, már csak azért is, mert Rebecca és Agathe eltűnt, és meg akartuk találni őket. Meg is lettek, feljebb másztak egy kicsit az egyik domboldalon a fenyők között. Mi is így tettünk, de igazából megint csak a "tavat" szemlélhettük meg, ezúttal egy kicsit magasabbról. Helga nem bírt magával és felmászott egy nyaktörő emelkedőn, aminek az utolsó részéről én visszafordultam. Ezután elindultunk lefelé, de még messze voltunk a visszafordulástól, ugyanis a híddal szemben átmásztunk az út mellett vezető, magas betonfallal rendelkező csatornán, be a fenyőfák között vezető "ösvényre", ami inkább csak vadcsapás volt. Az út mesterséges szilák meg  teljesen normális fenyők közt vezetett el, de egy idő után inkább felfelé fordultunk és nekiálltunk hegyet mászni.

Végül három vagy négy csapatban érkeztünk vissza a hídhoz, mindenki más utat választott. Mi kicsit gurultunk lefelé a kavicsokon és megmásztuk a csatornát, de sikerült épségben megúsznunk a lejutást. Miután mindenki megérkezett, szépen visszafordultunk és kisétáltunk az autópályára (ez nagyjából húsz percig tartott), ahol nekiálltunk hazastoppolni. Elég nehezen indult, meg kicsit ijesztő is volt (legalábbis nekem), ugyanis egy arab rendszámú kocsi, amiben már hárman ültek (mi ugye négyen voltunk), háromszor is visszajött, hogy fel akarnak venni minket, de harmadjára szerencsére megállt egy másik kocsi is, akik elvittek minket a városi leágazásig. A hazaútból nagyjából annyira emlékszem, mint az odaútból: nagyjából az egészet végigaludtam. Mondjuk az utolsó kocsiban nem csak én, hanem mindenki.

(azért egy emlékezetes pillanat megmaradt: amikor már sötétedéskor haladtunk 100-120 km/órával az autópályán, és a leállósávban egy kocsi vészvillogózva tolatott, láthatóan nem csak pár méter erejéig... na, az egy nem mindennapi látvány volt, bár azóta sikerült ugyanezt látni, csak nem tolatva, hanem forgalomal szemben és fényes nappal)