A semmittevés napja

A mai napon leginkább két dolgot csináltam: vártam és kóboroltam. Körülbelül ilyen sorrendben. Meg rengeteget elmélkedtem, az már három. Szóval ebben a bejegyzésben kivételesen sok szöveg lesz és kevés kép.

Reggel a lányok átmentek Janával a szomszéd városba bankszámlát nyitni, hogy végre megkaphassák a zsebpénzüket (így másfél hónap után már ideje van...), ahová nyilván nem mentem velük, mert értelme sem lett volna, és kedvem se volt hozzá. Úgyhogy ott maradtam a lakásban dolgozni, mert az utóbbi pár napban csak a nagyon-SOS dolgokat intéztem, és kicsit utol akartam érni magam a munkával.
Fanniék abban a másodpercben értek haza, hogy kikapcsoltam a laptopot, és akkor kezdetét vette a várakozás. Utálok várni, úgyhogy ezt nem viseltem annyira jól, de úgy voltam vele, hogy végül is chillelni jöttem elsősorban Szlovéniába, úgyhogy nem fogok kiakadni, és valami majd úgyis lesz. Az első terv az volt, hogy az egy órás busszal átmegyünk Krškoba, ahonnan telekocsival (vagyis annak a szlovén megfelelőjével) mentünk volna tovább. Ennek  az lett volna a feltétele, hogy a "pénzes néni" (:D) egy előtt áthozza a pénzt Fanniéknak, hogy legyen pénz buszjegyre meg aztán kajára. Ez, természetesen nem történt meg, mert akkor túl simán mentek volna a dolgok. Szóval a következő terv az volt, hogy a 16.25-ös vonattal átmegyünk Šentjernejbe, és onnan megyünk át Ljubljanába telekocsival. Ez is túl szép lett volna, de nem érkezett meg addig sem a pénz, úgyhogy ennek örömére megettünk egy-egy feszültséglevezető túró rudit.

Végül úgy döntöttünk, hogy bejövök egyedül Ljubljanába, mert az is kétségessé vált, hogy még ma megérkezik a pénz. Úgyhogy felültem a buszra, és átbuszoztam Šentjernejbe. Itt tartottunk kb. három és fél óra várakozásnál, aminek a nagy részét azzal töltöttem, hogy próbáltam eldönteni, akarok-e egyáltalán bejönni Ljublajába, vagy hagyjam veszni azt a 6000 forintot, és maradjak inkább Kostanjevicában chillelni meg aludni. Kisebb részben aludtam. Végül aztán persze a jövés mellett döntöttem, ez viszont azzal járt, hogy újabb majdnem másfél órát kellett várnom Šentjernejben. Ennek a nagy részét olvasással töltöttem, de a végére már kicsit elfagytak az ujjaim a szélben, úgyhogy abba kellett hagynom.

Šentjernej jelképe, a járdára
is mindenfelé fel volt festve

Kicsit féltem ettől a telekocsis megoldástól, pedig eddig mindenkitől jókat hallottam róla. De a couchsurfingről is mindenkitől jókat hallok csak, nekem mégis túlsúlyban vannak a negatív tapasztalataim (mondjuk lehet nem Törökországban kellett volna nagyobb mennyiségben csinálni, de mit tegyek, ha ott volt szükségem rá). Mindenesetre nem volt semmi a gond, a srác, aki behozott nagyon jófej volt, kiderült, hogy Kostanjevicába járt általános iskolába, és amúgy sofőrködik meg boákat szaporít, és már két és fél éve vega. Szóval egész jól elbeszélgettünk, aztán kb. öt percre a hosteltől tett ki (én persze kerülő úton mentem, de az már nem az ő hibája, hogy használhatatlan a tájékozódó képességem).

A hostel amúgy viszonylag szimpatikus, legalábbis ahhoz képest, hogy nem szeretem túlságosan a hosteleket. Egy 12 ágyas szobában vagyok, most éppen csak fiúk vannak itt rajtam kívül (de van két lány is, akik holnap mennek Budapestre). Én már simán aludnék, de még a fele társaság nem jött vissza, a srácok meg skypolnak meg videókat néznek youtube-on, és úgy vihognak, mint a tizenéves lányok, szóval nem tudom, mikor fogok alváshoz jutni ma éjszaka. Na, ezért nem szeretem a hosteleket, vagyis ezért nem szeretek sok (ismeretlen) emberrel egy szobában aludni. 

Na mindegy, ez az egyéni kis problémám, legalább egy kicsit kimegyek a komfortzónámból, vagy valami ilyesmi, az EVS tréningeken úgyis mindenki ezt promózza folyton. De azért egy kicsit bánom, hogy nem maradtam Kostanjevicában.

Viszont a városban sétálni jó volt. Jó volt végre egy kicsit egyedül lenni a gondolataimmal, és senkihez nem igazodva kóborolni a városban. Jó volt kicsit elengedni magam, és céltalanul róni az utcákat (aztán persze eltévedtem egy kb. Szeged méretű városban, de sebaj, végül visszataláltam a hostelbe). Nem tudtam annyira elengedni magam, mint szerettem volna, de ez nem is csoda: ez a pár nap nem volt elég ahhoz, hogy hosszú hónapok szorongásait, félelmeit, aggodalmait mind lerázzam magamról. Nem történt csoda, nem világosodtam meg, hogy hogy kéne úgy rendezni az életemet, hogy a legtöbbet kihozzak belőle, és a legkevesebb időt pazaroljam felesleges dolgokra. De nem is vártam ilyesmit. A csodákhoz idő kell, és nekem most csak ez a hat napom van, hogy egy kicsit kikapcsoljak. De régen tudtam ennyire félretenni a szorongásaimat úgy, hogy nem voltak körülöttem emberek. Örülök, hogy egyedül tudtam maradni egy kicsit.