Az a helyzet, hogy könnyen beleszeretek helyekbe. Szlovéniába is nagyon beleszerettem, annyira, hogy már meg is van, mikor megyek vissza :)
Ljubljanával kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Első nap, amikor kóboroltunk egy kicsit a városban, nagyon tetszett, pénteken viszont kicsit szomorúan mentem vissza, mert Kostanjevicában pontosan azt találtam meg, amiért Szlovéniába jöttem: a csendet és nyugalmat. Maga a város továbbra is tetszett, az viszont kevésbé, hogy rengeteg a turista. Ami persze egy európai fővárosban elkerülhetetlen.Ljubljanát nehéz összehasonlítani Budapesttel. Sokkal kisebb, és ennek megfelelően az egész hangulata is teljesen más. Magyar városok közül talán Szegedhez lehetne leginkább hasonlítani (már azok közül, amiket ismerek), kb. egyforma méretűek és egyforma hangulatúak is (bár Szegeden nincs ennyi turista). Az egész belváros le van zárva az autós forgalom elől, így minden a gyalogosoké és bringásoké, ami egyfelől jó, másfelől viszont egy hatalmas turistacsapda az egész, méregdrága éttermekkel és boltokkal. Szeretem a folyópartokat, itt viszont a belvárosban egyáltalán nem lehet bemenni, mert teljesen körbe van falazva. Persze kicsit lejjebb már le lehet menni mellé, de nekem kicsit hiányzott, hogy le lehessen ülni a folyópartra, és nézni a vizet a belvárosban is.
Rengeteg a biciklis, és - ahogy korábban is írtam - alig vagy semennyire nem zárják őket. Sok bringa csak le van rakva valahová, esetleg a kereket összezárják a vázzal, de sokszor még a bringatámaszhoz sincs hozzáláncolva. Amikor Kostanjevicában mentünk valahova bringával, akkor se zártuk, hanem csak leraktuk valahova az út mellé és otthagytuk. Persze más ez egy 700 lakosú faluban (bocsánat, városban... ugyanis ez Szlovénia legkisebb városa), mint egy fővárosban, de én Herceghalomban se szívesen hagyom ott lakat nélkül a bringámat sehol, pedig itt se valószínű, hogy elkötik... mindenesetre furcsa volt, hogy a kb. két nap alatt, amit Ljubljanában töltöttem, egyetlen U-lakatot vagy nagy láncot se láttam.
Ami még furcsa volt, az az, hogy mindenki beszél angolul. Jó, az egészen kicsi gyerekek nem, és tinédzserekkel se nagyon beszéltünk, de az öregebb korosztály is teljesen jól megérti, és ki is tudja magát fejezni rajta, ami számomra teljesen döbbenetes volt. Csak két példa: a kostanjevicai hatvanas néni, aki a galériában dolgozik, és egy fővárosi hajléktalan, aki cigarettát kért...
És hogy mire fogok emlékezni?
Emlékezni fogok a mesebeli erdőkre, ahol színpompás virágszőnyegek csalogatják az odalátogatókat, hogy térjenek le az útról, és vesszenek el az erdőben. Emlékezni fogok rá, hogy a kankalin úgy nő arrafelé, mint itthon a pitypang vagy az ibolya, hogy sárga foltok virítanak mindenütt, az árokparttól elkezdve a kerteken át a fenyvesekig. És emlékezni fogok az erdőkre és a hegyekre, ahová most nem sikerült eljutnom, de végigkísérték minden lépésemet, őrszemként vigyázva rám, nehogy eltévedjek.
Emlékezni fogok az indián fejdíszes srácra, aki Ádám és Éva szobra előtt furulyázott, egyszerre két furulyán - az orrával; és a skót szoknyás férfira, aki utolsó nap átsétált előttünk a főtéren, miközben egy lány magnóra hegedül Vivaldit. Emlékezni fogok a Rogra, ahol csupa-csupa random dolgok vannak, mint egy felfedezésre váró labirintusban, ahol mindenkit szívesen látnak, és mindenki az lehet, aki szeretne lenni. Emlékezni fogok a Metalkova visszataszító Gollam-családjára, és a mozaikfalra is. A körtefagyira, a Druga Violina nevű étterem előtti beszélgetésekre, az idegenvezető srácra, hogy milyen lelkesen mesélt a Sárkányok Hídjáról, a Hármashídról, a katedrális ajtajáról, Plečnikről vagy a szlovén kommunizmus időszakáról. És persze a botanikus kertre, ahova el fogok menni legközelebb is, hogy tüzetesebben megvizsgáljam, mert most nem volt elég türelmem hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése