Ciao, Ljubljana!

A mai nap megint igen hosszúra és fárasztóra sikerült, csak éppen ma nem elvarázsolt erdőkben kirándultunk, hanem Ljubljanában mászkáltunk végtelen ideig.

A reggelem nem indult túl jól. Mondhatnám, hogy azért, mert hideg volt hajnalban vagy mert a spanyolok közül valaki piszkosul horkolt, de az az igazság, hogy alapjáraton is nagyon rossz alvó vagyok (otthon pl. simán felébredek arra, ha random megreccsen a lépcső). Szóval valószínűleg mindenképpen felébredtem volna valamire, ez elkerülhetetlen velejárója annak, ha az ember bárhol tartózkodik, de főleg városban. Bár ez az utca egészen csendes. Mindenesetre utána már azért kicsit mérges voltam a spanyolokra, mert kb. két órán keresztül folyamatosan használták a fürdőt, úgyhogy esélyem se volt felöltözni...
Ha az ember nem ismer egy várost, és szeretné megtudni, hová érdemes menni, akkor a recepción való érdeklődésen kívül érdemes megnézni, hogy van-e a városban valamilyen free tour. Én is így tettem, és legnagyobb örömömre találtam is ilyet (fantáziadús módon a Ljubljana Free Tour névre hallgat), úgyhogy ez volt az első számú napirendi pont (mármint miután vettem egy sajtos bureket reggelire a piacon). Eddig csupa izgalmas free touron vettem részt (egy alkalommal Prágában, meg kétszer vagy háromszor Krakkóban, most nem emlékszem pontosan), úgyhogy elég bizakodóan vártam a városnézést. Jó sokan összegyűltünk a rózsaszín templom előtt, ugyanis négy darab kb. 30 fős csoportra osztottak minket, ami azt jelenti, hogy nagyjából 130-an voltunk.

Nem írnék le mindent, amiről szó esett a városnézésen, mert összesen két és fél óra volt az egész, és azt is elárulhatom, hogy nem jártuk le térdig a lábunkat ez alatt az idő alatt. De volt szó Szlovénia nemzeti költőjéről (France Prešeren), aki amúgy a himnuszukat is írta, ami állítólag leginkább egy pohárköszöntőre hasonlít. Emiatt kicsit irigylem őket, a magyar himnusztól mindig kicsit depressziósnak érzem magam. Róla van elnevezve Ljubljana főtere, és még egy csinos kis szobrot is állítottak neki, amin rajta kívül a múzsája is szerepel, akinek félmeztelensége elég sok konfliktusnak adott teret az építés után (note: egy szép nagy templom is van a téren, és a vita tárgyát elsős sorban az adta, hogy a templomból kijőve pont rá lehetett látni a hölgy felsőtestére).


















Aztán szó esett még az egykori Mészárosok hídjáról, ami ma lakatos hídként funkcionál, és meglehetősen fura szobrok találhatóak a környékén (a furát itt leginkább hátborzongatóként kell érteni). Utána megnéztük a piacot (és lenyúltam egy kis savanyú káposztát, amit ajándékba kapott a csoport, aztán senki nem vette tovább tőlem), aztán pedig a katedrálist, aminek a mellékajtaján Szlovénia teljes története megtalálható az első szlávok érkezésétől a 20. század végéig, persze erősen rövidített formában, de akkor is lenyűgöző alkotás. Utána sétáltunk egy keveset a belvárosban, ahol további hidakat meg egy szökőkutat néztünk meg (még soha nem láttam ennyi hidat ilyen kis helyen elosztva), és megtudtuk, hogy miért lett Ljubljana 2016. legzöldebb európai városa. Megnéztük a sárkányos hidat, amit eredetileg Ferenc Józsefről neveztek el, és mellesleg Közép-Európa első betonhídja. Azután némi mézlikőr-kóstoló következett, majd egy újabb híd, ahol egy meglehetősen érdekes szokást ismerhettünk meg: a középkorban rendszeresen kínoztak itt pékeket (állítólag ők voltak a legnagyobb csalók) úgy, hogy egy ketrecbe zárva bedobták őket a folyóba, aztán kihúzták, aztán újra bedobták, stb., miközben az emberek rothadt zöldségekkel dobálták őket. Állítólag ez a szokás fesztivál formájában a mai napig fennmaradt, de ez már a hiszem-ha-látom kategóriába tartozik... Aztán volt még szó politikáról, kommunizmusról, Jugoszláviáról, és Ljubljana építészéről, Jože Plečnikről, aki megmagyarázhatatlan vonzódást érzett az oszlopok iránt.
  

 

A városnézésnek pont akkor lett vége, amikor Fanni és Ines beértek a busszal, úgyhogy a rózsaszín templom előtt össze is futottunk. Vettem két gombóc fagyit (ami igazán luxus, mert itthon csak egyet szoktam általában), egy lime-osat meg egy körtéset. Aztán kétfelé váltunk: Fanni megmutatta a Rogot Inesnek, én pedig felbattyogtam a várba. A vár maga nem nagy szám, jól elbújhat a budaihoz képest, ráadásul kényelmetlenül sokan voltak benne, úgyhogy körülbelül két percet időztem a várfalakon belül. Viszont a domb, amire épült, csodajó, rengeteg zöld felület van rajta, sok-sok ibolya, keltike meg szellőrózsa, és szintén sok-sok fa. Na, hát ott több, mint másfél órát bóklásztam, ücsörögtem és elmélkedtem, szép idő volt, nagyon jól éreztem magam. 

 

 

Ezután visszamentem a folyópartra, és a Roggal szemben becsatlakoztam Fanniékhoz, hogy nappali fényben is megnézzük a Metelkovát. Utána már nagyrészt "csak" nagyjából céltalanul csatangoltunk: beültünk egy cukrászdába, ahol nagyon brutális forró csokit kaptunk inni, annyira sűrű volt, hogy kanalazni kellett, és nagyon-nagyon finom volt (mondjuk két-három napi cukoradagot simán bevittem azzal az egy bögrével, de megérte). Utána megnéztünk egy festményboltot, ahol csupa színes, ott készített festmény árultak. Aztán beszabadultunk egy könyvesboltba, ahol csak azért nem vettem két könyvet (egy szlovén népmese-gyűjteményt meg egy szlovén mitológiával foglalkozó könyvet), mert azért 65 eurót itt hagyni mégis túlzás lett volna (de a népmesegyűjteményért azóta is fáj a szívem...). Viszont láttam zseniális képeslapokat, nem is értem, hogy otthon miért nem jutott még eszébe senkinek (vagy csak én nem láttam), olyanok, hogy van bennük egy elhúzható papírlap, aminek a mozgatásával változik a kép (pl. szomorú bohócból mosolygós lesz, meg ilyenek).

 

 

Ezután már aztán igazán nem sok mindent csináltunk: megmutattam hol van a hostelem (ez nem a hostel miatt volt érdekes, hanem a mellette található játékbolt miatt), aztán pedig elmentünk vacsorázni a Druga Violinába (és közben megnéztük, hova fogunk még holnap beszabadulni, egyelőre egy antikvárium és egy cuki-pozitív táskákat meg egyéb giccseket áruló bolt van terítéken). Elég fura, hogy vasárnapi nyitvatartás is meg van adva a boltoknál, már egészen hozzászoktam, hogy otthon zárva vannak. Mondjuk igen csodálkoznék, ha húsvét vasárnap is nyitva lennének, de majd holnap kiderül. A vacsorát sajnos elég sietősen kellett befejezni, mert Fanninak és Inesnek 22.30-kor indult az utolsó busza Jana városszéli lakása felé. Én meg visszajöttem (és elmentek a spanyolok! vannak helyettük új népek, de ők egyelőre nem hangosak), és mindjárt lefordulok az ágyról, olyan álmos vagyok, úgyhogy remélem gyorsan feltöltődnek a képek.