Az első két nap

Állítólag elkezdeni a legnehezebb mindent, amivel mondjuk általában nem értek egyet, mert nagyon lelkesen tudok belevágni random dolgokba, aztán félbehagyni őket. De most inkább nyűgös voltam, mint lelkes, szóval igenis nehéz volt az eleje.

a szoba

Az egyik kényes pont az volt, hogy ugye négy emberrel költöztem egy szobába, és tekintve, hogy minden kotorászásra, csoszogásra, ajtónyitogatásra meg hasonlókra felébredek, már az elején egyértelmű volt, hogy ebben a két hónapban bizony nem igazán fogom kialudni magam. Ami jobban zavar a társaságnál az az, hogy baromi meleg van a szobában és én a fűtőcső (vagy mi) mellett alszom... de persze két hónapig (majdnem) bármit ki lehet bírni. Még a minden nap hajnali fél hatkor, az utca végéről kihangosított müezzint is, pedig minden nap felébredeni 5.30-kor nem egy nagy élmény, nekem elhihetitek. A szobában egyébként két emeletes meg egy sima ágy van és öt szekrény, a berendezés nagyjából ennyiben ki is merül, de a cuccaink elég jól elférnek. Én a képen látható bal oldali szekrény mögötti ágyon alszom felül, és igen, az a sok rendetlenség a bőröndön az enyém. Rajtam kívül Helga, a másik magyar lány van még a szobában, Laura Spanyolországból, Nadège Franciaországból és Natia Grúziából. A szoba mellett van vécé, szemben nappali, ahonnan a fürdő nyílik, a folyosón van a hűtő meg a teregető, és még két szoba. Az egyik egyszemélyes, Anna, egy lengyel önkéntes lakik ott, a másikban pedig négy fiú (Szabi, Moha [Spanyolország], Charles [Franciaország] és Sandro [Grúzia]). A csoportunkban (vagyis a környezetvédelmi projektben) az előbb felsoroltakon kívül még olasz van, Edoardo és Mavi, ők az egyik lakásban laknak, nem messze tőlünk.
A fogadó szervezetnél (Gaziantep Eğitim ve Gençlik Derneği, de röviden csak GEGED) fut egy másik projekt is a mienk mellett, ők gyerekekkel foglalkoznak. Rajtuk kívül pedig vannak még helyi önkéntesek, meg Redi Szíriából, akinek a dorombot hoztam otthonról. Azt hiszem nincs értelme felsorolni mindenkit egyenként, a lényeg, hogy jó sokan vagyunk.

Az első napon 'training' volt, bár én nem nevezném annak. Természetesen volt ismerkedős játék, ami elég jól sikerült, mert a végére már mindenkinek meg tudtam jegyezni a nevét és hogy melyik országból jött. Ezen kívül kellett elvárásokat írni a projekttel kapcsolatban (mivel a tevékenységekről semmit nem tudtunk, ez kivételesen nem volt nehéz feladat) meg life story-t írni, ami viszont elég hülye feladat volt. Ebéd után végre kiderült, hogy pontosan mit fogunk csinálni (legalábbis elméletben). Ez az menetrendünk:

Jól néz ki? Szerintem is. Kár, hogy nem egészen így néz ki a valóságban... de erről majd később.

Hétfőn este weolcome-partit tartottunk, amin elfogyott az összes "kulturális" alkohol, az egészen finom magyar diópálinkával és a 80%-os grúz chachával egyetemben. Utóbbiból egyébként, mint kiderült, ez a leggyengébb verzió, az átlagos olyan 85-90% között van, de van még ennél is töményebb (ehelyett már simán lehetne tiszta etilalkoholt inni, az a pár százalék már nem számít sehova). Itt említeném meg, hogy három napot gondolkoztam azon, hogy Georgia magyarul milyen országot jelent, aztán megkérdeztem Tamástól. Nézzetek hülyének, de nekem Georgiáról az amerikai állam jut eszembe...
Visszatérve a témához, persze fogyott sör is. Ami egyébként elég drága, 4 és 5 líra között van egy doboz Efes ára (azt hiszem 4.75, de nem vagyok benne biztos; egy líra pedig kb.100 forint). Viszont viszonylag olcsón lehet kapni a másfél literes Marmarát, de annyit én meg elég lassan iszom meg, úgyhogy maradok inkább a dobozos verziónál. Alkoholt árulni egyébként csak este 10-ig lehet, és akkor sem mutatkozhatsz vele az utcán. Még a kezedben sem lehet. Sem kibontva, sem bontatlanul. Sehogy. Közterületeken természetesen tilos inni, szóval ha például kint iszunk a kertben, akkor sem tehetjük az asztalra az üveget, hanem le kell tenni a padra (mert a szomszédban valami vallásos közösség működik, és állítólag nem akarják azt nézni, ahogy mi iszogatunk).

A welcome-parti részemről nem tartott túl sokáig, mert elég fáradt voltam. Egy idő után a youtube-os zenéket leváltotta Redi tamborja a volunteers' roomban, sajnos videót nem készítettem róla, de elég jól hangzik, énekeltek is kurd meg török dalokat, de én persze egyikből se értettem semmit. Utána Silvia (egy olasz önkéntes a másik csoportból) elgitározott pár olasz dalt, és együtt énekeltük a 'ciao Bella'-t. itt már majdnem elaludtam, úgyhogy inkább lefeküdtem aludni.

Kedden videó és média nap van, ahogy az a menetrendből is kiderül. Ezen kívül ezen a napon volt az első és utolsó meeting, amiről senki nem késett 5 percnél többet. A videóra talán nem is érdemes több szót pazarolni, ez lett a végeredmény (sajnos a videót valami miatt nem engedi beszúrni):http://www.youtube.com/watch?v=vl2DKWeJnR8&hd=1
Az ötlet tök jó, de azért meg lehetett volna csinálni jobban is... de hát ez volt az első videónk, nem lehet rögtön profi. Legalábbis magamat ezzel nyugtatom.

a csoport a szír gyerekekkel, akik közül az egyik szerepel
a videóban

Délután megvolt az első török óránk is (hetente háromszor másfél óra van betervezve, kedd-szerda-csütörtökre). Süleyman tartja, az egyik helyi önkéntes, és hálistennek nem akarja nyelvtannal tömni a fejünket, inkább a praktikus dolgokra koncentrál. Mint például az ábécé (eléggé hasonlít a magyarhoz, az ı betű/hang kivételével az összes betű/hang megvan a magyar ábécében/nyelvben is) köszönés, hogy vagy?, jól vagyok, mennyibe kerül?, lehet-e engedményt kapni (másképp nem tudom fordítani, az indirim szócskát, ami tulajdonképpen csak az engedményt jelenti), meg a számok. A nyelvtan egyébként elég hasonló a magyarhoz: itt is működnek a magánhangzó-harmóniára alapuló szabályok, agglutináló a nyelv, és persze sok a hasonló szó is. Az órára beült egy szír lány is, Zachia/Zuzu, akivel utána vacsora közben beszélgettünk. Mesélte, hogy nekik is el kellett menekülniük Szíriából a háború miatt, de a bátyja nem akart menni, és ott maradt. Meg hogy nem tudta befejezni a középiskolát, és most egy fordítóirodánál dolgozik, de egyetemre akar majd menni, meg még sok minden mást is. Számomra elég megrázó ilyen közelről szembesülni a háborúval, még ha korábban is tudtam, hogy milyen borzalmas...

Este Redi hívott filmet nézni a meeting roomba, el is kezdtem vele, valami idióta vígjáték volt (The Dictator), ha nem lettem volna olyan fáradt még végig is néztem volna, de inkább elmentem aludni éjfél körül.