Halfeti - az első stoppolós élményem

ez nem az én kezem, de lehetne az is, főleg, ha rövidebb körme lenne

Na, elérkeztünk a hétvégéhez, végre valami izgalmas is történik. Szombaton Halfeti-Rumkalébe utaztunk, stoppolással. Ez volt életem első stoppolása, szóval természetesen izgultam egy kicsit, de egy percig sem gondoltam, hogy nem kéne belevágni. Péntek este beosztottuk a csapatokat, én Szabival és Mavival kerültem egy csoportba. Reggel hétkor indultunk (kicsit ironikusnak éreztem, hogy hétvégén három órával korábban kell kelni, mint a hét többi részén, de valamit valamiért).

A csoportok beosztásánál három szabály van: minden csoportban lennie kell egy fiúnak és egy valakinek, aki legalább makog valamit törökül, és legfeljebb négy ember lehet.

Először kicsit furán éreztem magam, hogy fél méterre állok a száguldozó autóktól, de aztán hozzászoktam és egyáltalán nem volt ijesztő. Az első autó nagyjából 10 perc után felvett minket, egy munkába menő török pasi ült benne. Jó hosszan beszélgettek Szabival, én ugyan nem értettem miről, de később Szabi azt mondta, hogy érdekelte az egyesület munkája. Elég jófej volt, mert csak Nizipig ment volna, de elvitt minket Birecik végéig, az útra, ahol tovább kellett mennünk. Itt egy keveset kellett várnunk a következő kocsira, ami végül valami műszaki kisbusz volt, hátra ülhettünk be a csomagokhoz, és még pisztáciát is kaptunk (nem olyan sózott vackot, amit otthon lehet kapni, hanem rendeset). Ők Yeni Halfetiig vittek minket, ahonnan még kilenc kilométert kellett megtenni. A táj egyébként meglehetősen kopár errefelé, minden vörös vagy fehér sziklás, esetleg pisztácia- vagy valamilyen más fa-ültetvények vannak. Állítólag március-áprilisban kizöldül minden, de ezt elég nehéz elképzelni, mert mi tud egy rakás sziklán kizöldülni?

Na, szóval a Yeni és Eski Halfeti (egyébként yeni=új, eski=régi) között levő út finoman szólva is nem túl forgalmas, úgyhogy elindultunk gyalog (amúgy se szeretek várakozni, szóval jobb volt, mint egy helyben álldogálni). Egy motoros nagyon nézett minket, amikor elment mellettünk, aztán 20 méterrel később visszafordult, és megkérdezte, hova megyünk. Amikor elárultuk, közölte, hogy az nagyon messze, kocsival legalább 25-30 perc. Aztán tovább ment. Ezután nem sokkal sikerült bezsúfolódnunk egy szírekkel teli kocsiba (nekem Laura ölébe kellett ülnöm, hogy be lehessen csukni az ajtót), akik elvittek egy pár kilométerre, ahol elfordultak egy földútra. A következő kocsi már levitt minket Eski Halfetibe, ahol az egyik csapat már várt ránk, aztán még kb. fél órát kellett várni, hogy mindenki megérkezzen. Addig körbenéztünk egy kicsit a faluban - nem volt túl sok érdekes dolog, egy dzsámi meg egy híd. Egy hajótulajdonos nagyon el akart minket vinni a hajóján, megadta a telefonszámát Tamásnak, de nekünk más terveink voltak, mert Ayhan egyik ismerősével akartunk menni. Mindenesetre úgy voltunk vele,
hogy ha olcsóbb a rámenős kapitány, akkor felhívjuk őt.

a dzsámi bejárata

EVS-önkéntesek a hídon

Végül Ayhan ismerősével mentünk, ő fejenként 5 líráért szállított mindenkit oda-vissza. A folyó, amin hajóztunk, egyébként az Eufrátesz, nem tudom, hogy csinálják, hogy ilyen kék a vize, de elég jól néz ki. Miután az 1990-es években megépítették a gátat Bireciknél, Halfeti nagy része víz alá került, így új települést építettek az ott lakó embereknek. Nyáron (vagy legalábbis amikor melegebb van) lehet úszni az elárasztott épületek közt, akik voltak itt korábban, azt mondták, hogy az elárasztott dzsámiba is be lehet úszni. Ez nekünk most sajnos kimaradt, de hátha járok erre még nyáron is...Miután megnéztük az elsüllyesztett falut, kiszálltunk a szembeparton és felmásztunk az egyik hegyre. A kilátás egészen szép volt, de ezen kívül semmi különöset nem láttunk

kiindulási pont (Eski Halfeti) a hajóról

az elárasztott falu,

ha összekombináljátok ezt a képet az elején levő vörös talajos-fással,
akkor kb. el tudjátok képzelni, hogy néz ki minden

ez valami erőd, de nem Rumkale

Miután visszaértünk a kiindulási pontra (a hajózás és a kirándulás együtt nagyjából másfél órát vett igénybe), néhányan még gyalogolni akartak egy kicsit, fel az autóútra, de a csoport fele úgy döntött, hogy lusta (köztük én is), és inkább nekiálltunk stoppolni. Én Szabival és Laurával mentem. Sajnos elég sokat kellett várnunk, több, mint fél órát, mert konkrétan senki nem jött a falu irányából. Végül egy kisbusz felvett minket és elvitt Yeni Halfetiig. Ott nem kellett túl sokat várnunk, viszont a kocsi nem vitt minket sokáig, csak a pár száz méterre levő benzinkútig, ahol a családja egy része dolgozik. Ott kiszálltunk és kaptunk egy pohár teát, aztán továbbstoppoltunk. Egy targoncát láttunk a benzinkút felé jönni (ez nem különösebben fontos, csak azért említem meg, mert elég irreális látvány volt), de mielőtt felvehettek volna minket, felvett két török pasi, akiktől vizet kaptunk, és elvittek minket az autópályáig. Szerencsére nem kellett kerítést másznunk, mert volt lyuk, ahol ki tudtunk menni alatt.

Legközelebb egy kamion vett fel minket, ami tök jó volt. Akik hátra ülnek, az ágyra, azoknak le kell venni a cipőt, ami kicsit macerás volt, mert bakancsban mentem, viszont olyan kényelmes meg meleg, hogy azt kívántam, hogy hazáig vigyen minket... szólt a zene, sütött a nap, tök jó volt, el is aludtam egy kicsit. A sofőr Gaziantep határában tett ki minket, ő ment tovább. Itt következett az a rész, ami nem lesz a kedvencem: az autópályán való keresztülrohangálás (anyu, ne kapj szívrohamot, csak akkor mentünk, amikor nem jött kocsi). Végül sikerült átjutnunk a városba vezető útra, ahol egy kisteherautó vett fel minket és vitt el egy buszmegállóig. Innen már busszal mentünk be a központba (másfél líra nem olyan sok, meg a városon belül már nem olyan könnyű stoppolni). Ez is kicsit kalandos volt, mert a buszsofőr még török mércével mérve is őrült volt, vagy 10 embert majdnem elütöttünk, de én akkor kaptam szívrohamot, amikor elkezdett kikerülni egy traktort (ne kérdezzétek, mit keresett a városközpontban), úgy, hogy közben szemben jött egy másik busz... mindenesetre a végén egyben megérkeztünk a GEGED-be, ráadásul mi voltunk az elsők. Este elmentünk egy kávézóba, ahol először ittam egy egész csésze salepet, meg játszottam tavlát Natiával, de elég csúfos vereséget szenvedtem, tekintve, hogy még csak két napja tanultam meg a játékot... utána még ittunk egy sört otthon, aztán lefeküdtem aludni.