Érkezés

Csak most, kicsivel egy hónap után és alig kevesebb, mint egy hónappal a projekt vége előtt bírtam rászánni magam, hogy billentyűzetet ragadjak és elkezdjek blogot írni, pedig időm lett volna bőven rá. Mielőtt kijöttem, nagyon akartam blogot írni, meg praktikus is lett volna, mivel így nem kell mindenkinek egyesével írni, aki kérdezgeti, hogy mi újság.

Viszont érkezés után egyáltalán semmi indíttatást nem éreztem a blogírásra, most viszont úgy döntöttem, hogy egy utazós blog még később is hasznos lehet, főleg ha figyelembe vesszük az éppen aktuális terveinket. Szóval igyekszem visszamenőleg is leírni mindent, amit érdemes :)
Először talán írok egy kicsit az előzményekről, meg az indulás előtti hét is megér pár szót... A programra (rövidtávú, környezetvédelemmel kapcsolatos EVS-projekt) nem túl szokványos módon már tavasz végén jelentkeztem, tehát már több, mint fél évvel hamarabb tudtam, hogy jönni fogok. Ez azért volt fontos, mert akkor még úgy volt, hogy befejezem az egyetemet, és a projekt nagy része a vizsgaidőszakra esett volna. Amikor jelentkeztem, a projekt két hónaposra volt meghirdetve, december végétől február végéig. Utána októberben kaptunk egy e-mailt, hogy a projektünk csak egy hónapos lesz, és másfél héttel később kezdünk. Először kicsit háborogtam miatta, de gondoltam legalább több időm lesz munkát keresni, úgyhogy szép lassan hozzászoktattam magam a gondolathoz. Később kiderült, hogy még egy héttel később (január 12-én) indulunk.

Ezek után finoman szólva is hidegzuhanyként ért, amikor a vasárnapi indulás előtt kedden teljesen véletlenül kiderült, hogy mégis két hónapos a projektünk. Főleg azok után, hogy az activity agreementünk és a biztosításunk is egy hónapra szólt... de azért némi gondolkodás után rábólintottam, hogy jó lesz a két hónap is, végül is mi vesztenivalóm lenne? A repülőjegyet szombat reggel kaptuk meg, ami már önmagában elárul egy keveset a török ügyintézés gyorsaságáról...

Az indulás előtti utolsó napok túlságosan is gyorsan teltek, és amikor vasárnap reggel anyuval és P-vel kimentünk Ferihegyre, őszintén szólva semmi kedvem nem volt két hónapra elutazni, de hát ez minden utazás előtt így van velem, nehezen indulok el. A két órás repülőúttól sem lett jobb kedvem, mivel nem igazán tartozik a kedvenc közlekedési eszközeim közé.

A Budapesttől Isztambulig közlekedő járaton alig voltak, nagyjából a helyek fele üres maradt. Ebédre az elvárásaimhoz képest meglepően jó kaját kaptunk, padlizsános csirkét rizzsel, krumplisalátát, füstölt lazacot, sajttortát meg "frissen sült" zsömlét (ami nem tudom, mennyire lehet frissen sült a repülőn, de mindenesetre meleg volt és egészen jó ízű).

(http://www.grabairdeals.com/wp-content/uploads/2014/
01/ataturk-airport-google-images-search-engine-162753.jpg)

Az isztambuli repülőtér meglehetősen nagy és zsúfolt. És természetesen Atatürkről van elnevezve. Miután leszálltunk a gépről, némi sétálás be kellett mutatni a vízumot, amit már előre megvettünk az interneten 20 dollárért. A vízum megvásárlására amúgy két lehetőség van: vagy online 20 dollárért vagy pedig a reptéren 15 euróért (kb. 4500 forint) lehet hozzájutni egy kevés sorban állás után. Illetve magyarok számára ez már nem aktuális probléma, mivel február elején Törökország eltörölte a turistavízum-kötelezettséget Magyarország irányába, szóval aki csak nyaralni jön ide, annak nem kell ezzel vesződnie. Miután átjutottunk a vízumellenőrzésen, Helga ki akart menni egy kicsit sétálni, amihez nekem nem igazán volt kedvem, úgyhogy leültem a váróteremben. Az internet persze nem működött a telefonomon, mert nem vagyok regisztrálva a Türk Telekomhoz, úgyhogy leginkább nézelődéssel töltöttem az időt. Ezzel egészen addig nem is volt baj, amíg oda nem jött egy gyanús kinézetű srác, hogy SIM-kártyát próbáljon eladni nekem, természetesen törökül. Velem nem járt sikerrel, úgyhogy a szomszédos széken ülő lánnyal próbálkozott tovább, gondolom nem sok sikerrel...

Miután Helga visszaért, átsétáltunk a belföldi járatok csarnokába, ahol nagyjából két és fél órát kellett várnunk. Eleinte szókeresőztünk Helga telefonján, de elég hamar meguntuk, ő elaludt a széken, én pedig igyekeztem olvasni, de nem igazán tudtam koncentrálni. Végül öt körül felültünk a Gaziantepbe tartó repülőre, és egy kis késéssel el is indultunk a következő repülőútra, ami szintén nagyjából két órás volt, és nagy részét végigaludtam. A gaziantepi reptéren egy kis tévelygés után (először a belföldi járatokhoz mentünk a csomagokért) sikerült felszedni a bőröndöket, és miután harmadjára is átvilágították őket is meg minket is, Ayhant is sikerült megtalálni a kijáratnál. Nem sokkal később megérkezett Szabi és Adinda is, akik Antalyában voltak valami képzésen. Közben kiderült, hogy a két francia, akiknek velünk együtt kellett volna érkeznie, valahol eltűnt útközben, de a reakció kb. kimerült annyiban, hogy "French people are lost again"... aztán kiderült, hogy lekésték az isztambuli csatlakozást és valamikor hajnalban érkeznek majd.

Szóval bepakoltunk a kocsiba, és elindultunk. Mint kiderült, a "központ" alagsorában fogunk lakni egy ötágyas szobában, ami azért is jó, mert reggel csak egy emeletet kell felmenni meg azért is, mert a lakásokkal ellentétben van internet.