On-arrival tréning Urfában - első rész

On-arrival tréningje általában csak a hosszútávú önkénteseknek van, de ha a rövidtávú önkénteseknek szerencséje van, és pont tartanak on-arrival tréninget és pont van még hely, akkor ők is részt vehetnek rajta. Ez történt a mi esetünkben is, érkezés után egy-két nappal Ayhan szólt, hogy jelentkezzünk este kilencig a tréningre, mert mehetünk. A helyszínnel már nem volt ekkora szerencsénk, ugyanis az alig 250 kilométer távolságra levő Şanliurfába kellett utazni, amit máskor stoppolva is könnyűszerrel meglátogathattunk volna. De hát ne legyünk telhetetlen, így is kaptunk majdnem egy egész szabad hetet...

Hotel El-Ruha

Január 28-án, kedden délelőtt indultunk 11-kor (miután Laura isteni tojásrántottát készített reggelire és megrendeltem néhány könyvet, mert épp akció volt az Alexandránál) egy bérelt kisbusszal. Az út két órás volt, ennél többet sajnos nem nagyon tudok mondani róla, mert kb. az egészet végigaludtam. Egy körül értünk a hotelhoz, kipakoltunk, leadtuk az útlevelet és kettesével beosztottak minket szobákba (én Helgával került egy szobába), aztán kaptunk kártyát a szobához. A hotel neve Hotel El-Ruha (ez a város régies neve, illetve a ruha mint később kiderült, egyben egy meglehetősen sértő lengyel szó...).

a szoba

A szoba elég szimpatikus volt, mondjuk a sok szőnyeg nem véletlenül volt ott, alatta elég furán lejtett a padló, de ezt elnézzük a hotelnek, főleg mert végre normális ágyban alhattam, nem pedig rugókkal a bordáim között. A fürdőszoba is tök jó volt, végre rendes fürdőkáddal, Helga teljesen odavolt érte, meg én is örültem, hogy végre nem egy éppen csak csordogáló vízsugár alatt kell fürdenem meg hajat mosnom. A kártyával pedig nem csak az ajtót lehetett nyitni, hanem a villanyt is csak akkor tudtuk felkapcsolni, ha belül beraktuk a tartóba, vagy mibe (lehet, hogy ezek tök átlagos dolgok, de még nem volt dolgom ilyen előkelő szállodával...)A szállodához tartozott uszoda is, amit viszont normális esetben csak férfiak használhatnak (hiába, ez Törökország keleti része, és Urfáról azt mondják, hogy az egyik leghagyományőrzőbb és legvallásosabb város), de a tréning egyik szervezője azt mondta, hogy este 10 és 12 között kinyittatják nekünk is.

Miután mindenki lepakolt, és sikerült bezárnunk az ajtót (eltartott egy darabig), elmentünk körbenézni. Helgával elfeleztünk egy dönert és ittam egy ayrant is, aztán sétáltunk egy kicsit a városban és a bazárban. A parkban van egy csatorna meg két tó teli halakkal, ahogy a csütörtöki idegenvezetésből kiderült, a hagyomány szerint itt vetették tűzre Ábrahám (Ibrahim) prófétát, aztán a tűz vízzé változott, a fahasábok pedig halakká. Aki pedig megpillant egy fehér halat, annak szerencséje lesz, legalábbis így tartják. Nekem nem sikerült kiszúrni egyet se... A halaknak egyébként elég jó dolguk van (már a tömegnyomort leszámítva), olcsóért lehet venni halkaját a csatornaparton, kb. mint nálunk a zoocsemegét az állatkertekben, és azt szórják az emberek a vízbe.

A délután hátralevő részében nem igazán csináltunk semmit, hétkor lementünk vacsorázni. A vacsora nagyon finom volt, sajnos nem tudom a nevét sem az előételnek (rántott sajt-szerű valami), sem a főételnek (a képen), sem a desszertnek (palacsinta-szerű tésztába tekert diós valami szirupban), de teljes mértékben jól laktam vele. Vacsora után beszélgettünk egy kicsit a többiekkel - összesen 25 fő vett részt a tréningen, ebből tizenhárman voltunk mi. Jöttek Ankarából, Bursából és Isztambulból, az országokat tekintve meg még vegyesebb volt a társaság. Az első meeting 20.30-kor kezdődött, és nagyjából egy-másfél óra hosszú volt. Természetesen mindenki bemutatkozott, elmondta, honnan jött, mit jelent a neve és rajzolnia kellett valami jelképet a táblára, aztán játszottunk névtanulós játékot, illetve elmondták a heti menetrendet. Ezen kívül mindenkiről készült egy kép a bemutatkozós lapjára, az enyém kivételesen egészen jó lett.

Szerdán meglehetősen rosszul ébredtem, iszonyatosan fájt a hasam (nem kellett volna előző nap teli enni magam török édességekkel még a tréning után), főleg miután voltam olyan hülye, hogy reggelit is ettem, csak mert kíváncsi voltam rá, hogy milyen. Délelőtt csapatokba osztva mászkáltunk a városban, és különböző feladatokat kellett megoldanunk. Amúgy sem szeretem az ilyen játékokat általában (kivéve ha jó a csapat, mint például HÍD-táborban, de a törökök úgy tűnik nem nagyon értenek a csapatépítéshez), de az, hogy továbbra is nagyon fájt a hasam, és folyton rohannom kellett a többiek után, még rosszabbá tette az egészet. Csoportképet kellett csinálnunk pár helyen, hagyományos kézműves mesterségeket keresni, megtudni, hogy készül a baklava és hozni egy darabot (anélkül, hogy fizetnénk érte), megtanulni és elénekelni egy gyerekdalt (ez szerencsére nem jött össze), meg a végén egy teljes csoportképet csinálni.

ez nem a teljes csoport, de hát ez van

Miután mindenki visszaért (természetesen némi késéssel), elő kellett adni, amiket összegyűjtöttünk (mindenkinek más feladata volt), utána lementünk ebédelni. Vagyis a többiek lementek, én meg a szobába, mert már tényleg nagyon rosszul voltam. A levest meg némi kenyeret és egy ayrant felhoztak a szobába, de csak a levest bírtam megenni, azt is inkább csak azért, hogy ne kelljen teli tálcát visszavinni, utána pedig lefeküdtem aludni.

A délutáni részen először mindenki a saját EVS-történetéről beszélt - miért pont itt, meg ilyenek. A legtöbb sztori elég egyforma volt: nem országot választottak, hanem projektet, vagy máshova nem fogadták el őket. Utána minden csapat készített egy posztert, amin bemutatta a saját EVS-projektjét (hogy működik a kaja, szállás, utazás, mik az programok, hol és mennyi időre vannak), ez viszonylag érdekes volt, de nem igazán jegyeztem meg, hogy ki mivel foglalkozik (kivéve a litván lányokat, akik Mersinben vannak a teknőc-projektben, mert azt a projektet a Messzelátó is hirdeti). Utána szünet következett (amikor megint teli lehetett volna enni magunkat török édességgel, mindenféle kókuszgolyó, meg mini raffaello, meg ilyen golyó, olyan golyó), de nem akartam még egy hasfájást beszerezni, úgyhogy inkább visszafogtam magam és csak vizet ittam. Utána a komfortzónáról, meg hasonlókról volt szó vacsoráig.

Este esküvőt tartottak a hotelban, ahova behívtak minket is táncolni, megtanultunk egy török táncot. Fura volt, mert a menyasszony nem fehér, hanem lila ruhát viselt (mondjuk lehet, hogy csak én vagyok túlságosan hozzászokva a magyar esküvőkhöz). Ja, meg a férfiak és a nők nem bulizhattak együtt, volt egy külön szint a nőknek/gyerekeknek meg a férfiaknak, és nem keveredhettek. A menyasszony is csak az esküvő után találkozhatott a férjével (wtf), ez még a nyugatabbról jött törököknek is meglehetősen furcsa volt. Miután kitáncoltuk magunkat, elmentünk Helgával, Isabellel és Wiolával megnézni az éjszakai parkot, de nekem nem sikerült igazán jó képeket készítenem. Visszafelé egy pasi a két lányával leszólított minket (vagyis inkább Helgát), angolul (ez is wtf, bár Urfában többen beszéltek angolul, mint Antepben), nem akart semmi különöset, csak közölni, hogy ő valami fontos ember (naná, beszél angolul).

Miután hazaértünk, sikerült rávenni magam, hogy lemenjek az uszodába (ha már elvittem a fürdőruhát, használjam is), de persze előbb meg kellett várnunk, hogy a pasik kimenjenek, addig pingpongoztunk Helgával, meg aztán Sandróval. Az uszoda egyébként inkább csak medence, nagyon kicsit, de legalább nem volt jéghideg a víz, egy kicsit úszkáltunk (megpróbáltam megtanítani Wiolát a mellúszásra, több-kevesebb sikerrel), kaptunk egy teát is, aztán a többiek átmentek szaunázni meg hamamba, én meg inkább lefeküdtem aludni (komolyan próbáltam kiélvezni, hogy végre normális ágyban alszom).