Egy esős nap Adanában, avagy nem mindig fenékig tejfel a stoppolás sem

Szombat reggelre hajnali hat órás indulás volt kitűzve, ami azt jelentette, hogy én is ötkor ébredtem a többiekkel együtt (végre sikerült kifogni a müezzinen!). A hat órás indulásból persze nem lett semmi, majdnem egy órával később indultunk el. Az autópályáig busszal mentünk ki, és ott kezdtünk stoppolni Adana felé. Én Norbival mentem, és mi voltunk az utolsó, akiket felvettek, több mint fél órát kellett várnunk az első kocsira, ami aztán nem sokkal később ki is rakott minket.

(www.stevewiens.com )

A második fuvar egy hallgatag kamionos volt, aki szintén nem vitt túl sokáig minket, de a kamionokat még mindig szeretem, mert kényelmesek. Egy másik város irányába ment tovább, a leágazásnál tett ki minket, úgyhogy megint át kellett vágnunk az úton, de szerencsére nem volt túl nagy forgalom. Illetve a szerencs nézőpont kérdése, mert utána megint sokat kellett várni, ráadásul elkezdett fújni a szél és cseperegni az eső. Az sem dobott sokat a kedvemen, hogy volt egy kamion, amelyik úgy tett, mintha megállt volna, de aztán mégsem, de előtte még percekig futottunk utána. Utána egy másik kamion szerencsére tényleg megállt és felvett minket. Ezt egy jóval közvetlenebb férfi vezette, aki meghívott minket reggelizni is egy benzinkúton. Kaját nem kértünk, viszont a teát nem lehet visszautasítani, abból kaptunk kettőt is. Ő egész sokáig elvitt minket.


Végül két kissé furcsa pasi vitt be minket Adanába. A szituáció kicsit olyan volt, amiről azt hittem, hogy csak filmekben létezik (azóta már rájöttem, hogy ilyen kategória nincs, bármi megtörténhet): a sofőrnek nagyjából egy fél szót kellett elejtenie, és az anyósülésen ülő férfi már ugrott is, gyújtotta a cigijét, telefonált, tekerte a fűtést... így leírva nem hangzik annyira extrémnek, de a kocsiban ülve én annak éreztem. Na, de ezzel önmagában még nem lett volna baj, hanem ami utána következett! Adanában nekünk fogalmunk se volt, hogy kell a dzsámihoz menni, amit meg akartunk látogatni, de azt mondták, hogy semmi gond, elvisznek. Csak éppen azt nem említették, hogy még van egy kis dolguk előtte... megálltak egy viszonylag kis utcában és nagyjából szó nélkül kiszálltak a kocsiból és bementek egy ékszerüzletbe. Norbival nem egészen értettük, hogy mi van, de gondoltuk, annyira nem tarthat sokáig. Fél óra után kénytelenek voltunk felülírni ezt az elképzelést. Az egy dolog, hogy unatkoztunk, és már jóval elmúlt 11 (amikorra megbeszéltük a találkozót a többiekkel), de a két tea után nem elég sürgős lett volna vécét találni. Mindenesetre egy idő után Norbi kiszállt, hogy megkérdezze, merre van a dzsámi (messze), aztán hogy kiderítse, mikor megyünk tovább, és akkor őt is elnyelte a bolt vagy húsz percre.

Már komolyan ott tartottam, hogy elindulok egyedül, nem várok tovább, amikor a két úriember végzett az ékszerek eladásával, és visszafáradtak a kocsihoz. Még nagyjából 10 percet kocsiztunk, és megérkeztünk a dzsámihoz (tényleg messze volt). Esett az eső, éhesek voltunk és nekem elegem volt mindenből, a többiek nyilván már rég nem voltak ott, úgyhogy először is beültünk egy kebaposhoz ebédelni (az Adana-kebap amúgy is híres, nem lehetett kihagyni), és én is kénytelen voltam felhagyni a vega elveimmel, ugyanis nem akartam éhezni a nap hátralevő részében. De legalább a kaja tényleg finom volt.
12.30-ra értünk oda, kerek másfél órával a találkozóra kitűzött 11 után, és mint később kiderült három órával az elsőként érkező Natalia-Volodimir páros után, tehát nem csoda, hogy senkit nem találtunk már ott a csapatból...

Éééés, végre elérkeztünk a lényeghez: a Sabancı Merkez Cami.
(cami=dzsámi, bármilyen meglepő is, és még ejteni is ugyanúgy kell)
Na, szóval erről az épületről azt kell tudni, hogy a legnagyobb dzsámi Törökországban (legalábbis a Wikipédia szerint, emlékeim szerint Pampa azt mondta, hogy a harmadik vagy negyedik legnagyobb, de a lényeg az, hogy tényleg nagy, ennél közelebb érve bele se fér a fényképbe). Ennél többet nagyon nem is tudok elmondani róla, bementünk (természetesen cipő nélkül), úgyhogy következzenek a képek. Meg a visszaút, az is egy élmény volt.
(a Wikipédiát amúgy érdemes megnézni, mert az épület tényleg hatalmas, és belül vaku nélkül nem tudtam igazán jó képeket készíteni, egyáltalán nem jön vissza, milyen gyönyörű és monumentális az egész, meg a színek sem az igaziak)

a belső tér, fényképről egyáltalán nem jön vissza

ugyanaz

a kertben

itt is látszik, milyen hatalmas épület

arab feliratos ajtó

képzeljük oda a napsütést, és akkor még jobb

megint kert

narancsfák a parkban

Visszafelé már tényleg vacak idő volt, folyamatosan csepergett az eső, és nem voltunk benne biztosak, hogy jutunk ki a városból. Elindultunk a Seyhan folyó mellett (ami ugyanolyan kék, mint az Eufrátesz, a fene se érti ezt), aztán szerencsére elértünk egy forgalmasabb úthoz/hídhoz. Átsétáltunk rajta, a másik oldalon éppen 8-10 kommandós-kinézetű férfi vizsgált át egy buszt, tőlük megkérdeztük merre van az autópálya, de azért így is eltartott egy darabig, mire sikerült kitalálni merre menjünk. A rossz időre való tekintettel már a városban elkezdtünk stoppolni, egy rendőr elvitt minket az autópályáig, ahol megint viszonylag hosszú várakozás következett.

Egy kamion vett fel végül, és hamar kiderült, hogy a sofőr nagyon kedveli a magyarokat, mondta, hogy többször is járt Budapesten. Egyből megkínált minket teával (nem olyan könnyű kamionban teát inni), aztán amikor elérkeztünk odáig, hogy miért stoppolunk és mondtuk, hogy azért mert nincs pénzünk, már vette is elő a pénztárcáját, hogy problem yok, problem yok, ő majd ad nekünk pénzt, alig tudtuk lebeszélni róla. Viszont meghívott minket egy benzinkút éttermébe ebédelni, ahol annyi kaját kaptunk, hogy én a felét se bírtam megenni. Eközben azzal töltötte az idő nagy részét, hogy próbáljon nekünk fuvart találni onnan, ahol ő majd kirak minket. Nem járt sikerrel, de így se jártunk rosszul: egy kisteherautó vett fel minket. Itt mogyorót kaptunk (bár az ebéd után már azt a két szemet is nehezemre esett letömni a torkomon), illetve a sofőr mutatott képet a fiáról. Sajnos ő sem tudott minket Antepig vinni, ráadásul már sötét volt és még mindig esett az eső, úgyhogy nem voltam túl lelkes a gondolattól, hogy megint neki kell állnunk stoppolni...

Szerencsére ez a probléma is megoldódott, a kisteherautó sofőrje ugyanis észrevette, hogy az előttünk haladó kamion Antepbe megy (a rendszámtábláról látszik, hogy melyik kocsi honnan való), nemes egyszerűséggel lehúzta az ablakot és átkiabált neki, hogy álljon meg. Mikor ez megtörtént, átvitt minket a kamionhoz és mondta a sofőrnek, hogy vigyen el minket Antepig. Utóbbi nem volt túl lelkes, de azért szerencsére nem ellenkezett, úgyhogy nem kellett az út szélén áznunk. A város szélétől pedig busszal jöttünk, nagyjából hétre értünk vissza - és mi voltunk az elsők. Az utolsó csapat éjfél után nem sokkal futott be...