Úton-útfélen: Hogyan nem stoppoltunk Diyarbakırig

Ahogy a héten már korábban elhatároztuk és leszerveztük a couchsurfinget, az első úticél a nagyjából 180 km távolságra levő Diyarbakır volt. Ebéd után rögtön indultunk, én Nataliával és Volodimirral mentem együtt, és én voltam a csapatban, aki "beszélt" törökül (el tudjátok képzelni nagyjából, hogy ez mit jelent, ugye?). A töröktudásom nagyjából annyiban merült ki, hogy helló, hova megyünk, honnan jöttünk, mit csinálunk (igen, három, vagyis két hét alatt ennyi telt csak tőlem, valahogy nincs igazán motiváció, kivéve persze amikor használni is kéne), szóval el lehet képzelni mennyire éreztem magam magabiztosnak. Mindenesetre sikerült megértetnem a kamionosokkal, akik a városban vettek fel minket, hogy stoppolunk és ne a buszpályaudvarra vigyenek minket, hanem az autópályához...
Szóval az autópályáig viszonylag simán ment minden, tudtuk merre kell mennünk, a kamionosok elég rendesek voltak, elkérték a fészbukunkat is, de aztán persze nem jelöltek be (legalábbis engem). Az autópályán nem kellett sokat várnunk szerencsére, Két srác viszonylag hamar felvett és elvitt egy kereszteződésig minket. Na, itt már kicsit többet kellett várnunk, de végül sikerült kocsit találni, aki Halvanivan tett ki egy benzinkútnál. Itt egy kis időre félbe kellett szakítani az utazásunkat, ugyanis a benzinkút melletti étteremből lecsapott ránk az egyik pincér (majdhogynem tökéletes angollal, mint később kiderült, nyáron egy étteremben dolgozott valahol Törökország nyugati részén és ott megtanult angolul), hogy ő márpedig meghív minket egy kávéra, és úgy is lett. Egyfolytában azt hajtogatta, hogy mennyire örül nekünk, mert erre nem járnak turisták általában, meg ilyenek, szóval elég rendes volt.

Ezután kezdődtek a problémák. Kiálltunk a benzinkút elé, hogy akkor mi most tovább stoppolunk, és szinte rögtön meg is állt egy kocsi, először örültünk, hogy nem kell sokat várni. Aztán kiderült, hogy rendőrök, ezzel még nem lett volna semmi baj, de az is kiderült, hogy egyáltalán nem akarják, hogy tovább stoppoljunk, mert túl veszélyes és hiába hajtogattuk, hogy nincs pénzünk, hagyjanak békén, jó lesz nekünk, nem akartak elengedni. Egyre több ember gyűlt körénk és mindegyik meg akart győzni róla, hogy ez márpedig nem jó ötlet, a végén már tízen álltak körülöttünk és gondolkodtak, hogy akkor mos mi legyen, mi meg már szinte a hajunkat téptük. Végül az a megoldás született, hogy elvittek minket egy buszmegállóba (és meghívtak egy teára természetesen) és felraktak minket az első Diyarbakırbe tartó buszra. Fizetnünk természetesen nem kellett, és kényelmes is volt, meg egy csomót beszélgettem Nataliával, szóval igazából nem lehet okunk panaszra, de hát na.

Jóval sötétedés után értünk a városba, ahol fogalmunk se volt, hogy fogunk eligazodni. Szerencsére a busz-steward (vagy ki, fogalmam sincs hogy hívják, mindenesetre aki teát/kávét/cukorkát/kéztörlőt osztogat a buszon) nagyon rendes volt és mondta, hogy elkísér minket. Én elvileg Silviáék csoportjával couchsurfingeltem volna, de aztán egyszerűbb volt úgy, hogy Nataliáékkal maradtam. Sikerült megtalálnunk a kávézót, ahol Hassannal, a hostunkkal találkoztunk. Meghívott minket egy-egy mahyana kávéra, ami egészen finom volt, és csak egy kicsit kávéízű. Ilyen cuki török kávéscsészében kaptuk, amit én is akarok venni, csak túl drága. Utána elmentünk sétálni egyet a városközpontban, nem volt ott semmi különös, ellenben nagyon hideg volt, főleg miután elfogyott az isteni finom salep, amit az egyik utcai árustól vettem. Szóval nagyjából egy óra séta után visszamentünk a kávézóba (ez volt fél tizenegy körül), de még viszonylag sokan voltak, úgyhogy meg kellett várni, amíg mindenki elment, és csak akkor tudtak bezárni (nyilván), addig sakkoztam Volodimirral kettőt, nyilván ő nyerte, évek óta nem sakkoztam, aztán megtanítottam Nataliát tavlázni. Játszottunk pár menetet, de már majdnem elaludtunk mindhárman ülve, úgyhogy aztán abbahagytuk. Végül nem sokkal éjfél előtt elindultunk (hogy elérjük az éjféli buszt és ne kelljen taxival mennünk a város másik végébe).

Szerencsére sikerült elérnünk a buszt (éppenhogy, mert Hassan még bement rakit venni az egyik boltba, mi meg nem tudtuk, hol a megálló), és 15-20 perccel később már ott is voltunk Hassan lakásában. Szép nagy lakás, jó sok couchsurfer elfér benne. Natalia és Volodimir a nagyszobában aludtak a pintyekkel meg halakkal meg Hassan pénzgyűjtményével (amihez hozzáadtam egy ötforintost, amit reggel találtam a zsebemben, pedig meg voltam győződve róla, hogy minden magyar pénzt kipakoltam otthon), én pedig kaptam egy külön szobát. A többiek még beszélgettek egy kicsit meg ittak rakit, de én már rosszul voltam a fáradtságtól, úgyhogy beájult a takaró alá és elaludtam.

Reggel hétkor keltünk, gyorsan megreggeliztünk és bementünk busszal a városban, egészen pontosan a régi városba, ahol sétáltunk egy kicsit, majd a várfal Urfa kapujánál találkoztunk a többiekkel (Silvia, Helga, Charles, Nadège és Helga ismerőse, akinek nem jegyeztem meg a nevét), megnéztük a várfalat meg sétáltunk egy kicsit a falon belül, aztán ettünk simitet (kör alakú, perec-szerű péksüti) meg ittunk teát, és elindultunk Mardin felé.

(őszintén szólva ez a város nem nyűgözött le annyira, ez már csak abból is látszik, hogy tegnap vettem észre, hogy a képek fele, amiket ott csináltam, nincs meg, ami viszont kár)